"A" mozi

Amikor én még kislány voltam, nálunk a legkönnyebben elérhető mozi a Maros mozi volt. Épülete eredetileg szállodának épült az 1910-es évek elején, ahol a kávéházban időnként filmeket is vetítettek. Aztán 1914-ben ez lett a községháza, ám a földszinten mindvégig megmaradt a „mozgó”, és más-más néven ugyan, de továbbra is működött. Maros mozi csak 1950 után lett belőle, amikor Rákosligetet a fővároshoz csatolták és a községháza kiköltözött az épületből. Volt tehát múltja a mi mozinknak.
A Maros moziban láttam gyerekkoromban a legtöbb filmet, első mozis élményeim ott születtek. A padló recsegése, a vetítőgép surrogó hangja és fejünk fölött villogó fénye, meg a felforrósodott film jellegzetes szaga, ezek összessége alkotta az első élményeket. Az ülések fából voltak, persze kárpitozás nélkül, úgyhogy ha egy-egy lecsapódott, annak volt hangja rendesen. Nem emlékszem, hogy ebben a moziban lett volna bármiféle büfé, mindenesetre az biztos, hogy nem enni-innivalóval felcuccolva ültünk be a terembe.

Na és az artisták! A vászon előtt volt egy egészen keskeny színpad-szerű placc, azon produkálták magukat a vetítés kezdete előtt pár percig. Ott elfért egy, legfeljebb két ember, aki az egyik oldalon beszáguldott, majd a produkció végeztével a másik oldalon kisuhant. Rövid mutatványokat adtak elő, jött a zsonglőr és tárgyakkal ügyeskedett, más egy hatalmas keréken gurult ide-oda, akrobaták ugráltak, szinte röpködtek a levegőben azon a keskeny dobogón. Csodáltuk őket, és emlékszem, én magam szinte jobban vártam ezt a film előtti párperces mutatványt, mint a filmet.
Volt, hogy kétszer is megnéztem egy filmet. Előfordult, hogy pótszéken ültem, illetve ültünk pár osztálytárssal együtt. A pótszékek persze csak elöl fértek el, tehát még annál is kényelmetlenebb volt onnan nézni, mint a normál első sorból. Igazi megpróbáltatás volt ez a nyakunknak, de megérte – bár ma már nem emlékszem, az Őfelsége kapitánya, vagy a Háború és béke volt az a film, amiért ezt az áldozatot vállaltuk, de mindegy, mert a kettő közül bármelyikért bármilyen kényelmetlenséget vállaltunk volna. 😊

Persze a kerületben voltak más mozik is, nem sok, de a rákoshegyi Jókai és a rákoskeresztúri Újvilág moziban biztosan megfordultam néhányszor. Időnként az iskola is elvitt bennünket megtekinteni egy-egy szovjet filmet, ezek nélkül igazán meglettünk volna, némelyik egyáltalán nem is volt életkorunknak megfelelő, és ezt már akkoriban is éreztük. Egyébként a mi iskolánkban az volt a szabály, hogy ha szüleinkkel moziba készültünk esti előadásra, akkor előtte a szülő aláírásával be kellett írni az ellenőrzőbe, hogy mikor melyik filmre megyünk, ezt bemutattuk az osztályfőnöknek, aki tudomásul vette.

A Maros moziba később már csak elvétve jártam, például amikor tanítottam, és az egyik tanévben valami okból az egész iskola kapott „bérletet” néhány indiános film megtekintésére, ezek a kultikus NDK-filmek voltak, Gojko Mitić főszereplésével. A filmeket előzetes megbeszélés szerint délután vetítették külön a mi számunkra, ilyenkor felkerekedtünk és odasereglettünk a felső tagozat osztályaival. Én magam akkor láttam indiános filmet először, ez addig valahogy teljesen kimaradt az életemből.

Mert akkor még megvolt a Maros mozi. Aztán valamikor a 90-es évek elején bezárták és elég sokáig semmi sem történt körülötte. Az utóbbi években ismét éledezik, igaz, nem a régi módon, hanem inkább filmklubként próbálja újraéleszteni egy lelkes közösség. A régi Maros mozira már nem sokan emékszünk, és hamarosan eljön az idő, amikor már nem is lesz senki, aki emlékezne rá, de  nekünk mindig az marad „a" mozi, az igazi, az első.