pedig ugyebár azt mondják ép testben ép lélek... és az ép lélekben legalább bizunk, akkor is, amikor már nem egészen tudja követni a test (épségben)-- Hát igen , hogy "izmaim lazulnak"....
azt hiszem kifejezetten ügyes voltam gyerekkoromban, jó tornász... És ez nem is az iskolával kezdődött...anyu járatott balettra (először balettáncosnő is akartam lenni, csak aztán meggondoltuk, 9 évesen nem akartuk, hogy az "intézeti" rabszolga legyek...), nagyon hajlékony voltam és bravuros akrobata...spárga, (angol is), hid, abból felállás, cigánykerék meg se kottyant (érdekes módon csak a bukfencet nem szerettem , mert akkor mindig elszédültem a végén...ahogy a kupacomból felegyenesedtem), a strand is - ahova rendszeresen jártunk - sporttal telt, amit nagyon élveztem, volt ott nyújtó, meg korlát, és vakmerőn sétálgattam is rajtuk! még rágondolni se szeretek , hogy mennyire óvatlan voltam, de biztos is magamban...(Nem is volt balesetem... Úszni is, magamtól, egyedül tanultam meg, még ovódás koromban, miután anyu megmutatta a mozdulatokat, és ő felment , hogy leússzon a folyón a többiekkel, én mindig több tempót tudtam, a sekélyebb vizben,és nem is olyan soká, akkor már anyám riadalmára, át is usztam a Marost...(no akkor már azért iskolás voltam) Épp a napokban találtam a régi dokumentumaim közt egy oklevelet a testnevelésben elért eredményeimért , hatodikos koromban... aztán valami megtorpanhatott. Hetedikesként másik iskolába kerültem. eltörtem a karom (egyébként épp téli sport, azaz szánkózás közben)...a csuklóm tört el, a hegedülés miatt aggódtunk, mi lesz. De emlékszem, hogy a teniszjátékban akadályozhatott, mert nagyon nehéznek találtam a teniszütőt. De lehet, hogy nem csak ezért nem ment olyan jól a tenisz. (A kórház melletti pályára jártunk, akkor már elsős gimnazistákként, 15 évesen, és ott lettem először szerelmes egy "cselédkönyves" orvos(tanhallgató)ba...Télen korcsolyázgattam... de nem nagyon volt megfelelő jégpályánk.... De itt a fotó bizonyságul:
korcsolya
uszás (egri gimikiránduláson)
Nagyon jó és szigorú, következetes testnevelőtanárunk volt a gimiben, és minden területre, sportágra kiterjedt a figyelme, és ellenőrizte is, és utólag is büszke vagyok rá, hogy minden részjegyem is 5-ös volt... kivéve a kislabdahajitást...(Úgy látszik a labaérzékemmel is baj lehetett (?)
Egyetemen csak két évig volt kötelező a testnevelés, a z Ady téri sportpályán... ahol most az Egyetemi könyvtár csillog-villog..Teljesitettem...
bicklin
És hát a munkás évek alatt egyre kevesebb sport maradt.(egy darabig jártam u.n. felnőtt-tornára (vagy dolgozó nők tornájára)... meg jógára is...Nyáron az úszás, de aztán a Maros se lett fürdésre alkalmas, el-elmaradtunk egymástól...
Talán csak a biciklizés maradt (ha azt egyáltalán sportnak lehet nevezni, de az szenvedélyesen, ma is....
7 megjegyzés:
úgy sajnálom, hogy olyan érdektelenül irok, hogy újabban nem szól hozzá(m) se nki :(
Ne, Aliz, ne az írásodnak tulajdonítsd a hallgatást, inkább valami eluralkodó újabb szokás ez. Elolvassuk egymást, bólogatunk - és hallgatunk. De itt vagyunk :)
hát persze, én se vagyok különb (a Deákné vásznánál)
Jókedvvel olvasom, hogy a kislabdahajítás neked se volt a kedvenced. Viszont a Maros igen, ahogy nekem a Tisza. De jó volt!
Látom, Aliz, a fáramászás Neked is kedvenced volt. Könyvet is látok a fotón,pont mint annó nálam.
Az én kedvenc diófámon is remekül lehetett olvasni! Jól elbújtam a lombjában, és még karfa is akadt egy ágából.
rhumel
klaribodo: már nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, 16 m-nél képtelen voltam többet dobni. (de ma örülnék ennek is:)
A MArost meg már többyne csak nézegetem, a túlpartot is, pedg oda már drótkötélpálya is átvinne, ha rámernék csimpaszkodni:)
rhumel: azért a kedvenc olvasási helyem az udvari szobánk széles ablakpárkánya volt, ahova benyultak az orgonaágak, és köztük be-besütött a nap. (persze ez nem sport, kivéve, amikor az ablakon msztam ki...:) (mert beragadt az ajtózár, vagy anyukám véleten "bezárt")De (később) a diófa alatt is szerettem ücsörögni, olvasni, meditálni... (sajnos már nincs meg, ez se...)
Megjegyzés küldése