ars pedagogicám

....azt hiszem a művészetek iránti vonzalom vitt a tanári pályára is, bármi furcsa is, és egy kicsit jobb híján. ("A művészet mindig vonzott/ Imádtam, csodáltam embereit/ Egyetlen vágyam az volt/ hogy majd én is alkossak valamit/Művész akartam lenni mindig." .- írtam valaha) Lehettem volna: grafikus ? (szerettem rajzolni, aránylag jól is), zenész? (jártam a konziba is, hegedültem, zenekarokban játszottam első hegedűsként, zenét is szereztem, énekkari tag is voltam), színész? (jól szavaltam, nyertem is szavalóversenyeket, szerepeltem is rengeteget versmondással, u.n. "kisérleti szinpad"nak is tagja voltam a kulturházunkban (de aztán, érettségi után, amikor dönteni kellett,  maradt a (viszonylagos)józanság, a bölcsészet, de azon belül azért a magyar azaz az irodalom, mert az is mégis csak művészet. (ja persze írtam is, magam is). Az orosz jött hozzá a magyarhoz, de azon belül is az irodalom vonzott igazán, nem maga a nyelv (persze eredeti nyelven olvasni Csehovot, Turgenyevet, Tolsztojt...egész más, jöttem rá később, és az orosz irodalomórákon az egyetemen talán több is csurrant irodalomból, mint a magyarokon... És épp az egyetemi orosz (irodalom)tanárom elégedetlenkedett, amikor meghallotta, hogy eredetileg (két évig úgy is maradt) csak orosz órát kaphatok ('Marhaság! - berzenkedett - olyan irodalmi érzékkel...!") Aztán tanárként, szívesen vállaltam rögtön a szinházlátogatások szervezését (buszrendelésekkel Szegedre), mozilátogatásokat, kiállításokra "kirándulásokat", foglalkoztam versmondókkal, "szép kiejtéssel", versenyekre készítettem fel a diákokat, végeztem el a rendezői  szakot, és lettem  már előbb is - diákszinpadvezető...

 de az irodalomórákon is a költők, írók műveivel való foglalatosság, a művek  tolmácsolása, igazán a művészet állandó közelségét jelentette, és jó érzés is volt átadni ezeket a - számomra - jelentős élményeket a gyerekeknek is.

Tulajdonképpen szerettem tanítani.

 És hálás is lettem utólag is, azért hogy olyan nemes gondolatok, érzelmek "társaságában", közelségében élhettem, amit az irodalom szolgáltatott,(társművészetekkel! - amikkel mindig megtaláltam a kapcsolatot), és azért is, hogy ezt közvetíthettem. (S hogy fiatalok társaságában élhettem,"Ifjú szívekben...")

azt hiszem, nem is voltam, nem is lehettem addig "öreg", amíg csak köztük voltam, csak ezután , hirtelen... de szinte nem is tudtam abbahagyni a tanítást nyugdíj után se, muszáj volt tovább, ha más formában is: egy kulturális, közéleti hetilapban, egy saját  IRODA-LOM rovatban továbbtenni,taní-tani, (talán nem véletlen, hogy épp egy volt tanítvány főszerkesztősége alatt... (aki igy emlékezett az én tanárságomra vissza az ő idejéből, arra, hogy  milyen tanár is voltam én "...aki rádiókritikát íratott velünk már az elsőben, és kiki szabadon boncolgathatta Ádámot és Évát, mert Az ember tragédiájáról volt szó. Babitsot olvastatott velünk, meg Pilinszkyt, és talán még kazettán (bakelitlemezen!)hozta közénk a Képzelt riport egy popfesztiválról rockoperát. Mesélt Pál Istiről, a szegény színházról, az értékről, az értéktelenről. Talán most már - ha nehezebben is - eligazodunk."

De mégis, ezt írtam a naplómba, igaz, még 1969.decemberében:  

"Én nem akarok csak tanár lenni! Legalább is a hagyományos értelemben. Én ember akarok lenni. S lehet, hogy ez megint nagyképűen hangzik, de igenis vallom, és továbbadom a gyerekeknek is, hogy ez a lényeg,. Akkor is, ha a reneszánszot tanitom.... Végre!  S minek végén a gyerekek odajönnek hozzám, (s már úgy tűnik, nem is atanárhoz,) s az épp látogató igazgató is így jellemzi az órám: "Ez már nem is tanítás volt, hanem művészet. Szép volt. Köszönöm," - Talán sikerül olyan tanárnak "teremtenem" meg magam, amivel nem ütközik össze az "ember" fogalma - amin én a ma elérhető teljességet azaz legalább is igényt az új és új dolgok befogadására értek. Azaz örökös megújulást, újjászületést. S azt is, hogy ha úgy adódik,  - merek hibázni és bevallani, és esetleg holnap megcáfolni, megcáfolni hagyatni - amire tegnap még esküdtem. A tanitványaimban is a kételkedés, a tudásvágy csiráit akarom elhinteni. De néha - lehúznak a sárba. És kettőzött energiát követel a szárnyalás, ami belső igényem,  de ilyen körülmények közt oly nehéz. És ha a tanitásom "művészet"... miért nem lehetek  művész ott, ahol igazán létjogosult a művészi érzék? Miért nem lehetek "iró"? Miért vet vissza a külső elismerés hiánya? Miért nincs magamban annyi belső erő, bizonyosság, amiből merithetnék további, s talán igazi alkotásokra? ! Vagy felemészt az a másik terület?  A pályám - ahova kénytelen vagyok becsempészni művészi hajlamaim?  Igy aztán vagyok egy rendhagyó tanár. Mindenek ellenére…"

És már az se.

 de a művészetek (mások művészetének) élvezete ma is átszövi és megemeli napjaim... (irodalom, film, szinház, képzőművészet, zene.... mert KELL), mert emberebbé tesz.