A művészetek és én

Annak a rajzolásnak, amit én iskolás koromban műveltem, semmi köze nem volt a művészethez. Mindenesetre rajzolni nagyon szerettem, de a festéshez már kevesebb tehetségem volt, valahogy a festés technikai részével mindig meggyűlt a bajom. A rajztanárunk, Julika néni emiatt sokszor elmarasztalt engem és műveimet, ezért aztán igen meglepődtem, amikor néhány éve egy más  évfolyamra járt régi iskolatársam felemlegette, hogy annak idején  Julika néni az ő osztályukban mutogatta az én rajzaimat mint követendő példát. Julika néni az én rajzaimat?! Szinte hihetetlen. :)

Viszont amikor a gimnáziumban már nem is tudom, hányadikban - talán harmadikban - bejött a tantárgyak közé a művészettörténet, az nagy fordulópont volt számomra.  Attól kezdve a művészeti lexikont bújtam, meg a művészettörténeti ABC-t (ma is itt figyel a felső polcon), beneveztem képzőművészeti pályázatra, ahol a Csók István Galéria kiállított festményeiből választott képekről kellett esszéket írni, még plakátpályázaton is indultam és az utóbbi kettő közül az egyiken még nyertem is, de mit tesz az idő... bizony már nem tudom, melyik volt az. 

Nemrég találtam egy "definíciót", vagy inkább próbálkozást annak meghatározására, hogy mi is a művészet. Ebben többek közt azt írja a szerző: "Szépség létrehozásának módszere..." -  majd pedig így folytatja: "A művészet sok formát ölthet, lehet zene, szobor, előadás, építmény."  Igen, feltétlenül művészet az építészet is, mely iránt szintén a gimnáziumi évek alatt kezdtem érdeklődni és ez a "szerelem" azóta is tart, még a szenioregyetemre is hajlandó vagyok járni miatta és érte. :)

És persze volt még a zene. A zene, ami mindig hozzátartozott az életemhez, hol csak zenehallgatás formájában, hol énekléssel, hol pedig hangszeres játékkal. Énekelni egész pici gyerekkoromban kezdtem, selypítve és nyekeregve, de tisztán - legalábbis a családom így mesélte. Ezért aztán jó korán beírattak zeneiskolai előkészítőbe, még írni se tudtam, de ütemre tapsolni, meg dallamot hallás után visszaénekelni már igen. Akkoriban vittek el bennünket a zeneiskolából a Zeneakadémia vasárnap délelőtti gyerekmatinéjára, ahol a fiatal Lukin László ismertetett meg velünk sok-sok érdekességet és persze meg is énekeltetett minket. Amíg csak iskolába jártam, mindig énekkaros is voltam, sőt később is próbálkoztam vele, de a felnőtt élet már keresztülhúzta a rendszeres kóruspróbákat,  így még huszonévesen kikoptam belőle, sajnálom is, hogy így esett. 

Ahogy azt is sajnálom, hogy eltűnt az életemből a hegedű  is, amit  hatévesen kényszerűségből kezdtem el, mert a vágyva vágyott zongoratanulásra nem volt reális esélyem, otthon nem volt zongoránk. Úgy általában nem szerettem hegedülni, egyedül a zeneiskolai zenekarunkban szerettem játszani, de nem szerettem gyakorolni, nem kedveltem a tanárunkat - nem volt az a kimondottan biztató egyéniség, tényleg - és nagyon terhemre voltak az évvégi vizsgaelőadások is, amit hol valamelyik kultúrházban, hol a szomszéd kerület egyik iskolájában kellett elszenvednünk.  Hét év után hagytam abba a hegedűtanulást, magát a hegedűmet még évtizedekig őrizgettem, aztán eladtam. Mostanában, az utóbbi években kezdett el hiányozni, pedig a kezem ma már alkalmatlan lenne a játékra és mégis... 

A fentebb említett művészet-definíció azt is mondja, hogy a művészet "szépség létrehozásának módszere... szép dolgok alkotása, a szépség megjelenítése a szemlélő hangulatának, állapotának javítása, vagy pusztán gyönyörködtetés céljából". Akkor hát  legyen hangulatjavító a zene, a képek, szobrok, épületek látványa, nem alkotok semmit, csak hagyom a művészeteknek, hogy gyönyörködtessenek, ha már úgyis az a dolguk.