Nagyon komolyan, talán kicsit pátoszosan is hangzik ez a cím, mégis úgy gondolom, hogy igazi, tartós változásoknak ez a kettő lehet az alapja. Az olyasféle változások, hogy elhatározom, márpedig mostantól ilyen leszek, ritkán szoktak hosszú távon sikerülni.
De az, amikor valaki már belém látja, amit én igazán még el se tudok képzelni magamról; az ki tud teljesíteni. Volt részem ebben, máig is ebből táplálkozom..
Csöndes, kevés beszédű, visszahúzódó, inkább magamnak való gyerek és fiatal voltam, semmint vezetőféle. Mégis, az érettségi utáni évben, 19 évesen, csoportot bíztak rám, 12-13 éves lányokból állót. Lassan, lépésről-lépésre kezdtem kinyílni, ráérezni ennek a feladatnak az ízére, örömeire, nehézségére. Talán jó is volt ez a csekély korkülönbség, hogy nem kicsikkel kellett kezdenem, hanem szinte idősebb barátnőként lehettem velük. Átalakultam, tetszett, megszerettem; már több örömet adott, mint gondot. Jópáran csodálkoztak, hogy nohát!
Azóta folyamatosan kerülnek a kezem alá az újabb és újabb csoportok, elsőstől nyolcadikosig, mikor melyiket kell vinni. És most már akkor csodálkoznak, ha a kezdetekről mesélek :)
A felelősség? Kényszerhelyzetek általában. Feladatok, amiket meg kell oldani. Először félve, nyögvenyelősen, sokszoros energiával, csak éljem túl-érzéssel. Kiállni előadást tartani egy konferencián, heteken át a vezetőt helyettesíteni..., aztán egyszercsak észreveszem, hogy a következő előadás már könnyebben megy, már simán alszom előtte éjszaka; hogy tulajdonképpen tetszik, hogy megszervezhetem a munkát, és működik a szerepjáték, - hogy még mindig tudok változni. Fejlődni. Olyanokban, amit nem is gondoltam volna, ha rajtam múlik, nem is akartam volna. De ha felelős vagyok, föl kell nőni hozzá. Hogy változni kell-e hozzá, vagy éppen ez hozza magával a változást, ezen majd egyszer elgondolkodom, ha éppen semmi változás nem lesz körülöttem :)
1 megjegyzés:
Semmi sem véletlen. Néhány elmozdulás az égig ér.
Megjegyzés küldése