A család kurzus

A testvér kapcsán előjöttek mindenféle emlékeim. Noha igyekszem mindig minden tőlem telhetőt megtenni, mégis mindig az a kényszer képzetem van, hogy nem tettem meg mindent, vagy nem tettem eleget.
Nem emlékszem egy olyan kurzusra, mely tisztázta volna a családi dolgokat. Az úgynevezett hagyomány volt az egyetlen kurzus, mely szerint létezett a család a hetvenes, nyolcvanas években.
Apám generációja úgy nőtt fel, hogy az anyukák rendszerint háziasszonyok voltak, folyton törődtek a gyerekeikkel. A második világháború hozta a szocialista világot, a nők is elmentek dolgozni, felhígult a család. Fellazultak a kötelékek, ura lett egy jó adag fatalizmusnak, az én generációm már úgy nőttünk fel, hogy nem törődtek velünk folyton.
Nem a szeretet hiánya volt, hanem az egymással töltött idő volt kevés.
Arra sem volt kurzus, hogyan viselkedjünk egymással a testvérek. Legyetek jók! Ne mind civakodjatok! Nagyjából ennyi volt az irányelv.
Emlékszem, sokat veszekedtünk a testvéremmel, de ma már nem tudom, hogy miért is. Szerintem azért, mert nem tudtuk akkor még, hogy az élet törékeny és nem élünk örökké. Szerencsére ma már nem veszekedünk. A keveset, amit ránk hagytak szüleink, testvériesen osztottuk el, nem volt gond. Távol élünk egymástól, hetente felhív a testvérem, igaz nem sokat filózunk, teljesen más alkatok vagyunk, de mint apánk fogalmazott, csak ketten vagyunk testvérek.
Mivel én voltam a nagyobb, nekem kellett három évvel kisebb testvéremre ügyeljek. Emlékszem egy epizódra, mindketten kaptunk egy egy ilyen tappancsos pisztolyt, aztán miután meguntunk célba lőni, egymást lőttük. Véletlenül a testvérem szemébe lőttem, elkezdett sírni, én meg csitítottam, de meg is ijedtem, s hogy megvigasztaljam, a saját szemembe lőttem én is, erre elkezdtem én is sírni, bőgtünk mint az állatok. Szerencsére nem történt semmi bajunk, inkább megijedtünk mindketten.
Aztán mivel nagyon szegények voltunk, mi gyerekek megkaptuk azt a lehetőséget, hogy az üres üvegeket kimoshattuk és a beváltás összegét elkölthettük játékra. Rendszeresen mostuk az olajos üvegeket, és ahogy összegyűlt egy két szatyorral be is váltottuk. Kevés volt, de elfoglaltuk magunkat.
Az én generációm már többet törődünk a gyerekeinkkel. Szerintem ez jó. Talán abból fakadóan tesszük, hogy szerettünk volna mi is többet lenni szüleinkkel, nemcsak késő délután, mikor hazajöttek a munkából fáradtan és zsémbesen.