Testvéri viszony

A testvéri szeretetről már gyermekként jó képet alkothattam, benne éltem az édesapám testvérkapcsolatai által. Hatan voltak testvérek, 1911-1933 között születtek. Négy fiú és két lány vette körül a nagyszüleimet a régi, hagyományosan komponált családi fotón. Mai napig hiányolom, hogy a szüleimnek miért nem jutott eszébe hasonlót készíttetni a mi öttagú családunkról.

Édesapám első házasságából született a nagyobbik bátyám, aki hét évvel volt idősebb nálam. Hozzá már csak a nagy korkülönbség miatt sem tudtam annyira közel kerülni, mint kisebbik bátyámhoz, aki mindössze 21 hónappal volt idősebb nálam. Adott volt, hogy csak ketten játszottunk kicsiként mi, „édes” testvérek. A szóhasználatot sem szeretem, mert a mai világban egyre több a patchwork család, ahol nagyon jó lenne, ha mindkét szülő igyekezne az előző házasság(ok)ból született gyermek(ek)et úgy szeretni, mintha a sajátja/sajátjuk lenne.

Nagyobbik bátyám az édesanyjánál nevelkedett, ott is ugyanúgy mint nálunk, egy öccse és egy húga született. Nevelőapja italozó életmódja miatt sokat szenvedett, így nyolcadikos korában, a továbbtanulása előtti egy évre már hozzánk költözött. Azután Ózdra került kollégista ipari tanulónak, és országosan elismert hegesztő vált belőle. Visszagondolva a régi időkre, nyugodt lélekkel konstatálhatom, hogy az anyukám – láthatóan – soha nem tett kivételt közöttünk. Bátyám sokszor hangoztatta, hogy anyánk nevelése miatt lett belőle normális ember. Sajnos egy évvel ezelőtt elvesztettük, így a vele kapcsolatos emlékeim valósan is múlt időbe kerültek.

Visszatérve édesapám testvéri kapcsolataihoz, elmondhatom, hogy kevés ilyen összetartó családot láttam életem során. A testvérek rendszeresen látogatták egymást, segítették a szülőket és egymást, amikor erre szükség volt. A testvérek egymásra figyelése élethosszig tartott, ami valljuk be, manapság igazán nem jellemző.

A gyermekkorunk úgy telt, hogy rendszeresen (havi 1-2 alkalommal biztosan) felültünk a vonatra, és indultunk a nagy család meglátogatására. A nap végére a nagyszüleimen túl négy-öt helyre biztosan elmentünk, mindenütt legalább egy órás beszélgetést beiktatva. Mindeközben soha nem hallottam, hogy a szüleim rossz szót szóltak volna a meglátogatott családtagjaikra. Manapság sokkal intrikusabbak vagyunk, nemcsak mi szülők, de a gyermekeink is. Korjelenség, kortünet. Szeretném elhinni azért, hogy sok ma is az összetartó család, az egymást őszintén szerető testvér, akik nem csak akkor keresik egymást, ha bajban vannak.

Nagyobbik bátyám után jöjjön pár szó a kisebbikről is. Az elmúlt héten sokat morfondíroztam a téma kapcsán, próbáltam leásni az emlékezetem mélyére. Eltekintve a közös fotóink emlékétől, akárhogy erőltetném vissza az első közös élményt, amikor kettőnket vittek a szüleink valahova, ez nagyon nem akart elővarázsolódni. Azt érzem, mintha négy éves koromig egyedül körülöttem forgott volna a világ, mintha egyke lettem volna. Bezárkóztam a saját világomba, és csak nehezen váltam testvérré, amikor már jól el lehetett velem játszani. Az állatkerti és vidámparki látogatásokon túl csak a Gazdálkodj okosan nevű társasjáték volt az, amivel igazán jól el tudtunk közösen tölteni pár hétvégi órát, vagy nyári szünidei időt. Aztán már ki-ki a saját hobbijával foglalkozott leginkább. Bátyámnak nagy „haveri” köre volt, belőle igazi koncert látogató lett, de soha nem kapacitált, hogy menjek vele. Így utólag is csodálkozom ezen. Bár ahogy én elfoglalt „népitáncos”, úgy bátyám megszállott „asztaliteniszező” lett, amit a mai napig nem hagyott el.

Soha nem váltottuk meg a világot, nem beszélgettünk komoly dolgokról, nem utaztunk együtt sehova a rokoni látogatásokon kívül. Így utólag azt mondom: Öreg hiba!

Ezzel együtt mindig az volt a legbensőbb megállapításom: jó testvérek vagyunk!

Szüleink halála között 21 év telt el, édesanyám halála óta is 14 év. Manapság leginkább véletlenszerűen vagy temetéseken találkozunk. Rendszeresen telefonálunk újévkor, születés- és névnapok alkalmával. Ez szerintem a kevésnél is kevesebb. Mondhatnám, hogy szomorúan kevés. Mentségünkre szóljon, hogy nem egy városban élünk.

A gondolataimat tovább szövöm, és remélem, hogy megérek annyira lélekben, hogy felemelve a telefont azt mondjam a testvéremnek, hogy keressük egymást gyakrabban telefonon, és szervezzünk, ha nem is rendszeres találkozókat, de ne csak a temetőben fussunk össze véletlenszerűen...