2019. december 3., kedd

Öcsém

   Nem egészen 2 évig voltam "egyke", nem is emlékszem, milyen érzés lehetett. Öcsém iránt soha nem éreztem az elsőszülött féltékenységét, sőt, örültem, amikor megjöttek a kórházból és megkérdeztem: "Mögpuszilgathatom a kis kezit?" Alig volt pár hetes, amikor egyedül maradva vele a szobában, jól megtömtem savanyúcukorkával, tiszta szeretetből. 4 hónap híján voltam 2 éves.
   A százszor elmesélt családi legendákra emlékezve az jár az eszemben, hogy szerencsére kárpótolta szüleimet a csalódásért, amelyet az én világra jövetelem okozhatott, bár ezt a gondolatot nem ők ültették a fejembe, magamnak találtam ki, sokkal később. Anya éppen 19 éves lett, a háború utáni bizonytalan szűkös időkben egy tudósnak nem mondható bábaasszony kezébe került, aki három napon keresztül kínozta, s vele gondolom engem is (koponyámból letörött egy csontszilánk)... Ki tudja, sejtjeim milyen formában rögzítették az élményt... Mindenesetre a 3 kg körüli, sírós baba se enni, se aludni nem nagyon volt hajlandó. Majdnem két év múlva az öcsém, egy 5 kilós óriási csecsemő már kórházban jött világra, méghozzá olyan könnyen, hogy csodájára jártak a "madámok" (ápolónők)... Később se okozott gondot, evett, aludt, nőtt, olyannyira, hogy hamarosan behozta, sőt túlszárnyalta az én  korbeli előnyömet.
   Atléta termetét végig megőrizte a majd 190 cm-ével, míg én megrekedtem a 162 körül. Más területen kellett a hátrányt behoznom. Hamarabb beszéltem, mint jártam, méghozzá "magyarán", még a nehéz szavakat is hibátlanul vettem az említett legenda szerint. Öcsém az ellenkezője volt: amikor észrevette, hogy olyannyira behálóztam gyengéd dumámmal, hogy minden játéka hozzám vándorolt, megragadott mindkét kezével, hogy mozdulni se bírtam, és fejével ütögetett a járóka fogságából.
   Máig előttem van Anya ragyogó, büszke mosolya, amellyel a szülői értekezletekről megjött, begyűjtve az engem illető elismeréseket. Öcsém esetén gyorsan átsuhant: közepes szinten, minden erőfeszítést mellőzve szelte át az iskolás éveket, szívesebben töltötte az idejét apa galambjaival és a barátaival. Engem követendő  -  és elérhetetlen  -  példaként lebegtettek előtte, s megértem, hogy ettől még jobban megutálta az iskolát. A dunántúli vakációk alatt rátalált igazi szerelmére, nagybátyám lovaira, s attól kezdve csak enni került elő néha. Felnőtt korában meg is valósította álmát: haláláig volt 2-3 lova.
   Kamasz korunkig elválaszthatatlanok voltunk, játszótársainkat is megosztottuk. Akkor jött a felnőtti beavatkozás: "Te fiú vagy, neked több kimenő, több zsebpénz jár!" Gondolom, Apám is az általa ismert antik modellt követte ezzel a elvvel; bennem mindenesetre vérig felháborította a kezdő feministát. Útjaink párhuzama ezzel kezdett elválni: én gimnáziumba, majd egyetemre kerültem, ő szülői irányításra technikumba, egy más választotta mesterség felé, melyet végig "muszájságból" végzett... 20 éves korában megnősült, a következő évben apa lett...
   Rengeteget dolgozott életében... A vakáció fogalma ismeretlen maradt: a szabadság idejére ott volt a zöldpaprika, a borjúk, a lovak, melyekből ki lehetett egészíteni a nem túl magas fizetést, segíteni a gyerekeket is. Egyszer töltöttek Hévízen 1 hetet, melyet szinte végigaludt, annyira fáradt volt.
   Többnyire a nyári szünetekben találkoztunk. Minden nap átjött beszélgetni estefelé, magas sziluettjét összezsugorítva kedvenc kis sámliján, s megtöltötte a hamutartót... Szeretett mesélni, emlékeket és főleg vicces eseteket, mintha jól kifejlett iróniája átsegítette volna az élet árnyas oldalain. Még fülemben van a nevetése...
   2003-ban, a nagy kánikulában megállt a szíve. Pedig úgy éreztem, hogy bizonyos megnyugvás felé tart. Meglepetve és örömmel fedeztem fel a hajdani közepes tanuló kis könytárát: szinte egyedül ő olvasott a családjában. Örökké megmarad számomra a fájdalmas bűntudat: elkerültük egymást...
   
   

12 megjegyzés:

Kelemen Éva írta...

Élmény volt olvasni a visszaemlékezésedet öcsédről. Szívesen olvastam volna még tovább is.
Az utolsó mondatodat én úgy finomítanám: Az élet korán messzire sodort bennünket egymástól.
Öcséd tekintetét én melegnek, elfogadónak és megbocsátónak (is) látom, így azt szeretném, ha el tudnád felejteni a "fájdalmas bűntudat"odat.

Ági írta...

Szia, zugolvasód vagyok.
Ez GYÖNYÖRŰ volt!

Rozsa T. (alias flora) írta...

Köszönöm, Éva. Sok "fejezetet" átugrottam, túl hosszú lett volna! Tekintetét illetve igazad van, de a bűntudatot ez nem csökkenti. Egyszer, a 80-as években, egy ebéd utáni "ejtőző" sétára indultunk ketten: akkor úgy éreztük, hogy majdnem elkezdődött egy igazi párbeszéd. Sok volt a bennünk rekedt szó.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Ági: köszönöm! De jó, amikor a "zugolvasók" is megszólalnak és hagynak pár szót!

Ági írta...

Köszönöm én is, én azóta nosztalgiázok Nálad!
Jó egészséget Neked!

Rozsa T. (alias flora) írta...

@ Gyere, amikor akarsz! Szívesen látunk.

klaribodo írta...

Kedves Rózsa, nem igazán értem, mitől van bűntudatod. Mindenki éli a maga életét, és ha nem ártanak egymásnak, fennmarad a családi, gyerekkori érzelmi közösség. Ha ez nem vész el, akkor sem maradsz egyedül, ha már ő nincs az élők között.
Az én esetem fájó pont ebben a blogtörténetben. Katiról sokat írtam, ő maga is, amíg köztünk volt, szívesen emlékezett. A másik testvérem elhárítja az emlékezés minden formáját és nem szeretne egyik témánkban sem szereplő személy lenni. Ezt tiszteletben tartanom, de úgy élem meg, mint megsemmisítő ítéletet.

klaribodo írta...

Kimaradt a "kell" szócsak.

klaribodo írta...

Jav.: szócska.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Fájdalmas dolgok ezek, Klári. Messze kerültünk egymástól, nem csak térben, de világban is. Mindkettőnknek megvolt bőven a maga baja, amelyet megbeszélhettünk volna... Biztos vagyok benne, hogy megértettük volna egymást és esetleg jót is tettünk volna a másikkal. Ehelyett hiányzott az a bizonyos lépés... Hát ezért. Én voltam az öregebb, nekem kellett volna kezdeményezni.

A közös emlékezés valóban nagyon fontos lesz, ha kimondunk (kellő tapintattal) bizonyos időközben megértett dolgokat...

klaribodo írta...

Erre hivatkoztam én is, de ő kemény maradt.
Öcséd rokonszenves fotója azt sugallja, hogy legalább a jó emlékeiteket nem utasította el.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Igen, pont így maradt meg bennem, mint itt, a közös kukorica-morzsolás közben...