Az ötvenes évek második felében és a hatvanas években két gyermekorvos látta el a hegyen a cseperedő ifjúságot és a két iskolát. Nekem mindkét doktornőhöz szerencsém volt, egyikük volt a - mai szóval - háziorvosunk, másikuk pedig az iskolaorvos.
A gyermekorvosomat csak doktor Erzsi néniként emlegettük. Már az is biztonságot adott, amikor belépett a szobába, ahol a nagyágyon feküdtem betegen. Emlékszem hűvös kezének érintésére, hiszen mindig lázas voltam ilyenkor. Otthon nem is féltem tőle, a rendelőben is csak a kötelező kisgyermeki ijedséggel. Hogy nagyon jó orvos volt, azt mondanom se kell. De ő volt az, aki nemhogy elfogadta volna a pénzt (nem tudom, szokásban volt-e ez egyáltalán akkoriban), hanem ő hagyott itt anyunak annyit, hogy ki tudja váltani a gyógyszert. Emberséggel, szeretettel, segítőkészséggel állt mellettünk mindig, arról pedig én "gondoskodtam", hogy orvosi tudása is ki legyen használva :)
Később, amikor már kinőttem a keze alól, akkor is megmaradt a családi jó kapcsolat, nem múlt el Erzsébet-nap úgy, hogy ne mentem volna el felköszönteni. Igen, a hegy - különösen akkori - zárt világában ez természetes volt. Mindkét doktornő itt lakott, nap mint nap találkozhattunk velük, részei voltak az életünknek.
Amikor meghalt, a gyászjelentésen az szerepelt, hogy a temetése szűk családi körben történik, és csak a gyászmise időpontja volt megadva. Mint egy éjféli misére, úgy megtelt a templom, még a téren is álltak kint! Jött mindenki megköszönni, hogy doktor Erzsi néni gondoskodó szeretete és tudása segített fölnőni neki vagy a gyerekeinek.
A másik doktornő egészen más habitus volt, inkább féltem tőle, ez azonban tulajdonítható volt annak is, hogy az iskolaorvos személye szorosan összekapcsolódott az oltásokkal. De gondos volt, alapos és törődő, odafigyelt rám is. Ő volt az, aki átnevelt a balkezes írásról a jobbkezesre, akkor ez nem tetszett, ma már nem bánom, hogy keményen végigvitte.
Érdekes módon, vele felnőttként kerültem emberi kapcsolatba, amikor már nem volt mitől félni. Persze, hogy köszöntem neki az utcán, és persze, hogy ismert és emlékezett rám, mint mindegyikünkre, akihez köze volt. Mivel a közelben lakott, gyakran futottunk össze és beszélgettünk, érdeklődött az életemről. Magas kort élt meg, két éve halt meg 95 évesen. A kerületi újság a 90. születésnapján köszöntötte, érdemes elolvasni a beszélgetést.
Aztán időben nagy ugrás, térben csak egy lépés; úgy látszik, olyan szerencsés vagyok, hogy megbecsült, kedves orvosaim közt a mostani háziorvosomról is írhatok. Mostani - olyan pillanatnyiként hangzik ez a szó, pedig, bizony, lassan már húszéves kapcsolatot takar. Már akkor sem volt fiatal, amikor idekerült, manapság pedig igencsak meglátszik rajta a kora. Nehéz szívvel gondolunk arra az időre, amikor egyszer majd tényleg elmegy nyugdíjba. De addig örülünk, hogy van egy nagy szakmai tudású, alapos, emberséges, jó orvosunk, aki értelmes, felnőtt embernek tekinti a beteget, elmondja-elmagyarázza, amit a saját bajainkról tudnunk kell.
Néha, amikor hosszan ülünk a váróban, cinkos mosollyal összekacsintunk, mi, betegek, magunkat türelemre intve: A doktor urat nem a gyorsaságáért szeretjük.
De, hogy szeretjük, az biztos! :)
És nem írhatok róla anélkül, hogy még valakit meg ne említenék, hiszen a jó nővér nélkül az orvos is csak félkarú óriás. A mi orvosunknak pedig egy nagyon jó nővére van, aki tűzről pattant, pörgős, elrendez, megold mindent. A karácsony előtti napokban valódi angyalszárnyakat öltve röpdös a rendelőben, nem lehet mosoly nélkül megállni. De tudom azt is róla, hogy azt az idős beteget, akinek senkije nincs, ő kísérte, vitte-hozta a kemós kezelésekre, pedig ez biztosan nem szerepel a munkaköri leírásában.
Orvosok, nővér - Emberek, nagybetűs emberek, akik csöndben élik-élték a hivatásukat, szolgálnak, és amikor belépek a rendelőbe, a doktor úr pedig a megszokott kérdéssel fogad: Krisztina, mi a baj? - úgy érezhetem, talán nem is olyan nagy az a baj, mert ő biztosan segíteni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése