Igazi orvosok

Gyerekkoromból két orvosról vannak emlékképeim, mindketten Rákosligeten rendeltek. 

Az egyik a gyermekorvos volt, F. Júlia doktor néni, akivel első találkozásomat csak a családi elbeszélésekből ismerem, mert alig voltam egyéves, amikor először megmentett a csúnya és veszélyes fülbetegségtől. De később is sokáig hozzá vittek, bármi bajom volt és mindig nagy türelemmel kezelt, pedig nehéz eset voltam, rettenetesen féltem minden orvosi beavatkozástól, voltak nagy sírások, rábeszélések és vigasztalások. A rendelő berendezéséből arra emlékszem, hogy a nagy fehér szekrény tetején állt egy szerkezet, azt ha felhúzták, benne két törpe fát fűrészelt. Ez persze nagyon tetszett nekem és gondolom, a pár másodperces odabámészkodásomat ki lehetett használni egy-egy injekció megejtésére. 

A másik orvos P. doktor úr volt, a körzeti orvosunk.  Amikor Ligetre költöztünk, anyám  meglepve fedezte föl, hogy ő ezt az embert ismeri. Pár évvel azelőtt ugyanis a Lánchíd budai hídfőjénél az alagút melletti épületben dolgozott és minden reggel látta őt katonaorvosi egyenruhában a siklóra várakozni. És valóban, P. doktor eredetileg katonaorvos volt,  '45 után pedig Rákosligetre került körzeti orvosnak -  rossz nyelvek szerint ez volt a büntetése a Horthy-rendszerbeli katonatiszti múltjáért. 

Katonás stílusa megmaradt, pattogott a szava, ellentmondást nemigen tűrt, de jó humora is volt. Néhány mondása klasszikusként őrződött meg a családunkban. Például amikor kanyarós lettem és lelkemre kötötte, hogy ne vakargásszam a kiütéseimet, bármennyire is viszketnek, ez tőle így hangzott: "Nem vakarni, mert fintorogni fog a vőlegény!" Amikor kiderült, hogy hegedülni tanulok, huncutul rámmosolygott: "a kis Jascha Hajpec..." - így mondta a Heifetz-et, nem mintha nem tudta volna helyesen a nevet, de így viccesebben hangzott.

Autója sosem volt, gyalog rótta az utcákat. Könnyedén öltözve járt, nem láttunk rajta nagykabátot, télen is rövid, derékig érő lemberdzseket viselt, kezén mindig fekete bőrkesztyűt hordott.
Volt egy különösen nehéz tél a hatvanas évek végén, amikor nagymamámat  gyakorlatilag meghalni küldték haza a kórházból, félholtan, tályogokkal az oldalán. P. doktor úr naponta jött a tályogokat  szakszerűen tisztogatni, nem pénzért jött és nem nővért küldött, hanem ő maga látta el a beteget. Hogy nagymamám akkor végül is meggyógyult (és aztán még 15 évig élt), azt nagy részben neki köszönhettük. Ő maga ugyan, kicsit elérzékenyülve azt mondta erre, hogy "köszönje Isten után a lányának a néni..." - de mindannyian tudtuk, hogy ebben azért nagyon is benne volt P. doktor úr.

Nemrég elgondoltam, vajon mit tenne P. doktor úr, ha ma lenne háziorvos? Hogyan tenne eleget annak az agyonszabályozott, mindenért szankciókkal fenyegető rendszernek, amiben ma a háziorvosok evickélnek? P. doktor úr ebbe a rendszerbe már rég belehalt volna. Ő, akiről hiteles tanú mesélte, hogy amikor a kerületi tanács eü. osztályától számonkérő telefont kapott, mert valaki feljelentette, miszerint túlzottan sok gyógyszert ír fel, lila fejjel ezt ordította a telefonba: "Tessék tudomásul venni, hogy sz@rral nem tudok gyógyítani!" 

Mert P. doktor úrnak a beteg érdeke mindenek fölött állt és aki ezt akadályozni próbálta, az megkapta a  magáét akkor is, ha a magasságos felsőbb szerv telefonjáról szólamlott alá. Mert P. doktor úr orvos volt a szó legszebb és legigazibb értelmében.