Elátkozott év

Bármennyire is szeretnék, nem tudok szépet és jót, vagy akár átlagos élményeket írni 1995-ről. Vannak évek, amelyek határkő, vagy mondhatni, időszámítás súlyúak az életemben. Ilyen ez az elátkozott 1995, szinte semmire nem is emlékszem belőle. De arra igen, hogy július  utolsó hetében egy szerdai napon munkába menet elvesztettem az irataimat, pénzemet, mindent, ami a zsebemben volt. Az iratok még aznap meglettek és nem is lenne említésre érdemes ez az egész, ha később, pár hét múlva valaki azt nem mondja nekem, hogy ez előjel volt. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben és elég lehetetlenül is hangzott, mégis néha elgondolkodtatott ez a feltevés.

A következő csütörtökön hajnalban Apu rosszul lett. Akkor már húsz éve volt szívbeteg, de ez most nem szívtünet volt, egészen más. Rohanás a sarki telefonfülkéhez, ügyelet, majd mentő, mindegyikre külön-külön várakozás. Aztán a Nyva mentőautó, rettentően ráz, ahogy szirénázva rohan velünk a Kerepesi úton, végig két kézzel tartom a hordágyat, hogy valamennyire visszafogjam a rázkódást. Kettes sebészeti klinika, felvétel, kórterem, kivizsgálás, minden bizonytalan.

Pénteken délelőtt mentem be hozzá újra, még mindig ide-oda hurcolták a vizsgálatokra, már második napja semmit nem evett, az arcán a két járomcsont bőre sápadtra halványodott. Sajnálkozva mesélte, hogy a szobájukba éjjel behoztak egy fiatalembert vesegörccsel és hogy szegény mennyire szenvedett. "Tudod, én már 80 éves vagyok, nem csoda, ha minden bajom van, de ez a Laci, ez még csak huszonöt... - mondta fejcsóválva.

Fél egykor köszöntem el tőle, megegyeztünk, hogy este felhívjuk a folyosói telefonon. "Anyunak mondjad, hogy ne idegeskedjen, én nem félek, csak ti vigyázzatok magatokra és viseljétek el egymást" - akkor még nem tudtam, hogy ezeket a szavakat kapom apámtól örökségül. Mert aznap este már csak az orvos jött oda a telefonhoz, nagyon sokára.

Abban az évben velem semmi más nem történt.