A költészetről szóló nem könnyű vallomás...

    Valamikor nagyon régen olvastam egy "idegenbe szakadt hazánkfia" tollából, hogy a magyarok világbajnokok a következő 3 területen : a matematikában, a zenében és a költészetben... Az első kettőt nem tudom megítélni, de a  költészetben nem kételkedem... Akkor sem, ha tisztában vagyok az efféle összehasonlítások abszurd voltával. Pedig van is rá némi alapom az orosz és a francia költészetben való bizonyos fokú otthonosságom miatt. Sőt mi több, néha fordításra is vetemedtem e veszélyes talajon, tudatában az eredmények kétes voltával. Tökéletes fordítás nem létezik, legfeljebb a fordító igyekszik a lehető legközelebb kerülni az eredeti hangulatához, zenéjéhez, szavaihoz.

   A költészethez vezető utam sem volt magától értetődő : gyerekkoromban nem volt könyvtárnak nevezhető könyvállományunk otthon, versből egy sem, mert ez az érzékeny, kényes műfaj valóságos beavatást igényel, amire a kétkezi munkásnak kevés ideje, módja volt. Azt se mondhatom, hogy az iskola, a gimnázium behozta volna a hátrányt. Nem volt szerencsém az irodalom órákkal, még a jobb tanáraim is "favágásként" végezték a tanítást, főleg a versekét. A penzum elején elhangzott az elrettentő mondat, az ún. verselemzés kötelező első pontja, mely magjában megölte a vers minden szépségét : "Mi a költő mondanivalója?" Ezzel el is vágta a hozzá vezető utat. Miközben a diák azon gyötrődött, mi is lehetett a rég elporladt költő szándéka azon kívül, hogy őt ebbe a kínos csávába lökte, s ráadásul módja sincs már rá, hogy megkérdezhesse tőle! Ekkoriban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a költő, író, művész szándéka végül is másodlagos az eredményhez képest, hiszen az olvasó a saját érzelemvilága alapján fogadja majd az alkotást. (Ezzel persze nem tagadom a költőről szóló ismeretek fontosságát, sem a vers keletkezésének történetét, mely újabb kapukat nyithat meg az olvasó előtt, de ezek nélkül is beszélni fog hozzá.) Az egyetem orosz tagozatán tűnt fel előttem a költészethez vezető út minden gazdagságával, bűvöletével együtt. Bevallom, főleg Szőke György, Fejér Ádám, Han Anna jóvoltából, kiknek esti verselemzési szemináriumai feledhetetlenek számomra. Nekik köszönhető, hogy rövid tanári pályafutásom orosz óráiból nem maradhattak ki Puskin, Lermontov, Jeszenyin, Rozsgyesztvenszkij, Jevtusenko, Ahmatova, Cvetajeva stb. versei, sőt, azóta is előveszem őket irodalmi estjeink alkalmából a magyar költők mellett, hiszen errefelé az oroszok sem ismertebbek... 

   A mai magyar költészettel is igyekszem megismerkedni, bár nehezebb messziről követni, még ha a Net sokat segít is benne. Régi szerelmeim József Attila, Radnóti, kamaszkoromban Ady, majd később Pilinszky súlyos szűkszavúságával, Nemes Nagy Ágnes visszatartott mélységeivel s a maiak közül is néhányan, pl. Turi Timea titkos zeneiségével. A lista nyilvánvalóan és messziről nem teljes.

   Itt, Franciaországban is sok költő ismerősöm van, különösen a 90-es évek végétől 10 éven át létező folyóiratunk jóvoltából. Sokukkal kerültem baráti kapcsolatba. Itt jegyzem meg, hogy ha költőkről beszélek, igazi költőket értek rajta, nem pedig verejtékező versláb faragókat... Őket se tántorítanám el soha kedvtelésüktől, hiszen nem szabad senkit se megfosztani a boldogság forrásától. Mi jogon tenném? Mennyiben lehet jogos az én ítéletem? Soha nem hazudtam nekik, hogy amit művelnek, én költészetnek nevezném. Az egyéni ízlés közbeszólásának jogát se vitatnám el senkitől. Vajon van-e valamilyen abszolút hiteles mérce, amely ki tudná nyilatkoztatni, ki mennyit nyom a latban?

    Végül csak annyit : én magam soha nem vetemedtem (és nem is vetemednék a jövőben sem) versírásra. A vers  emócionalis lobbanásai  -  esetleg robbanásai  -  nem az én önkifejezési műfajom. Úgy érezném, mintha nyilvánosság előtt kellene levetkőznöm... S akkor még nem is említettük a zeneiséget...