A körülmények és a költészet

Hosszú-hosszú bejegyzést írtam, napok óta hozzáfűzve újabb és újabb sorokat, sok-sok percet, sőt órákat töltve ezzel a témával. Aztán kedd este egyszercsak az egész elveszett, a kisördög eltüntetett mindent. Talán mert meg akart kímélni Benneteket, kedves blogtársaim. Túl sok lett volna az olvasnivaló. 😋 Az írás közepe felé pedig még egy előszót is biggyesztettem az elejére, előre elnézést kérve, mert már láttam, nagyon sok(k) lesz ez itt. És kértem, csak azok olvassák majd el, akik időmilliomosok. Vagy még ők se..😂
Hát erre elveszett az egész, hiába próbáltam visszavarázsolni. Sajnáltam, mert ugyanúgy nem lehet újraírnom.
Most nekikezdek megint, talán több sikerrel és szerencsével. Hogy rövid leszek?- ezt nem ígérem.

*

A címet loptam. Éluard-tól. Körülmények, költészet. Bennem, a sorsomban, az életemben mindig meghatározó volt ez a kettő. "Menet közben" nem tudtam, de visszanézve ma már látom, milyen  összhangban volt a költészet korszakaimmal, életszakaszaimmal. Örömöktől a kudarcokig és vissza...

Az én szép lila borítóm is pont ilyen agyonforgatott, kopott volt, míg aztán egészen az enyészeté lett az évtizedek során. Megnéztem, a kiadás éve 1972. Kicsit megdöbbentem, magamon. Lehet, csak 73-ban, de ezt én vettem magamnak kemény 32 forintért a Fő utcai boltban (ahol akkor még K. Attila, a későbbi tulaj, eladó-tanonc volt)
Jó nagy ugrás ez a gyerekkorból a szürrealizmusba 😄.

Csodáltam Mick írásában azt a kronológikus precizitást, alaposságot (bár nem lepődtem meg, ismerve őt), ahogy a mondókáktól kezdve Aranyon, Petőfin át a XX. századon végigpörgette az irodalmunkat.
Nem hinném, hogy ez nekem sikerülne, csapongó vagyok, ebben is.
Azért próbálok összeszedetten írni (az elveszett szövegben egész jól ment...)

Gyerekként nem tudtam, hogy van költészet. Olyan volt, mint a víz, a levegő, az élet. Apa őrült sebességgel üti az írógépét a rendelőben, aztán kihúzza a papírt, berohan vele és felolvassa. Ez olyan egyértelmű volt, mint ahogy kalucsnit húzott és ment a sárban, hóban, esőben a betegeihez. A könyvespolca a rengeteg verseskötetével elválaszthatatlanul hozzá tartozott a mindennapjainkhoz, örökké megmaradt bennem a látványa . Mikor kicsi voltam, biztos olvasott nekem verseket, (állítólag az olasz nyelvűek tetszettek nagyon) és  írt is sokat nekem, de erre már csak nagyobb, iskolás koromból emlékszem. 4-5 évesen kis köszöntőkre, üdvözlő versikékre tanított, még magnóra is felvette. Vicces a baranyai tájszólásom, talán még megvan valahol a szalag (vagy kazetta). Szerencsém volt a szüleimmel, ugye? Hálás is vagyok a sorsnak nagyon.

A másik nagy szerencsém általánosban a magyar tanárom, Magassy Laci bácsi. Szigorú, komoly, okos, hiteles, remek pedagógus. Rajongással szerettem.
Mindig sokat olvastam, olyasmiket, amit minden kisgyerek, meséket, pöttyös könyveket, ifjúsági regényeket, görög mitológiát. Verses kötetet úgy hetedikes koromban vettem először kézbe. Egy piros fedelű József Attila volt. A Tudod hogy nincs bocsánat és az Íme hát megleltem hazámat tette rám a legnagyobb hatást. És attól az időtől lettek számomra meghatározóak a versélmények. Az igaz, mély, tiszta, érthető, nem túlbonyolított nyelvezetűek, de gazdag szókincsűek álltak közel hozzám, amikben a dallam, a rímek ritmusa, a forma szépen összesimul a tartalommal. A mai napig azokat szeretem,  amik nem szorulnak magyarázgatásra, és elsőre is elvarázsolnak, hogy aztán újra ízlelgethessem sorról sorra.  Ezért a kortárs költészettel nehezen is barátkozom. Ha túl sokat kell gondolkozni, elemezgetni, részekre bontani és értelmezni, hogy rájöjjek, mit is akart a poéta, abból elég volt a gimiben. Jól ment a verselemzés (néha, illetve jó sokszor, megírtam másokét is, szívességből, de hát fizikai-kémia tagozat lévén volt rá igény), viszont ennek szinte semmi köze sincs ahhoz a bizonyos varázshoz. Hogy is írta Rózsa? Az olvasó saját érzelemvilága a lényeg. Pontosan, én is így gondolom.
Előreszaladtam, kicsit visszalépek az általános iskolához. Nagymamám szerint nem fogalmaztam túl jól és a szavalásom is sok kivetnivalót hagyott maga után. Nyúzott is sokat, én meg hagytam, duzzogva, kamaszos ellenkezéssel. De azért is beneveztem az iskolai Ki mit tud?-ba. A Nem tudhatommal. Minden nap mentem a buszhoz, lefelé a macskaköves Bercsényi utcán, és volt a járdaszegélynek egy része, egy simára kopott kő, amire rá kellett lépnem. Amikor aztán olvastam Radnóti versét, tudtam, ez az enyém! Hosszú ideig maradt kedvenc, aztán "hűtlenül" a Sem emlék, sem varázslatra cseréltem le, ami már örökké a szívem közepében lesz. Hisz' különleges élmény fűz hozzá, ezt a katarzisnál meg is írtam.
A szavalattal persze nem jutottam tovább, nem is akartam, mert az ilyesmiben nagyon izgulós voltam, a nagyszájúságom ellenére. Aztán már csak olvastam a verseket, csöndben, magamban, magamnak, az interpretálást Apámra hagyva, meg Anyukámra, aki nagyon tehetséges volt a versmondásban.

József Attila, Radnóti. Sokat tudunk róluk, és a többi poétánkról is. Olvastam  A város peremént, az Így élt József Attilát, Vágó Márta könyvét, a Szabad ötleteket, szinte mindent ami elérhető volt és a kezembe került. Mindannyian ismerjük a sorsukat, részletes és alapos tudásunk van életrajzukról. Vajon mennyire fontos ez a versek szempontjából? Nekem nem igazán. Sebaj, ha semmit nem tudok egy költőről, se korát, se nyelvét, se hazáját. József Attila nehéz természete, Ady, hmm, kicsapongó életvitele, Kosztolányi függősége számít, mikor azt olvassuk, hogy "rubin-téát és sárga páragőzt" vagy hogy "csilló könnyűség lebeg"? Hiszen olyan gyönyörű, még önmagában is ez a pár szó, és persze az egész Eszmélet és az Akarsz-e játszani végig. A többi számomra csupán háttérinformáció. A vers varázsa az, ami lényeges. Ami a szemnek láthatatlan?😉  Amit a szív érez, bocsánat, de nem a költőé, az olvasóé...

Aztán ott a saját ízlés kérdése. Hiszen a kultúra minden területén kialakul, a költészettel is így van. József Attila maradt nekem mindig a dobogó felső fokán, de mellette új és új verseket, költőket fedeztem fel magamnak. Bevallom Petőfi, Arany, Ady iránt tisztelettel és elismeréssel adóztam, de nekem hivatalos iskolai tananyag voltak, Babitsot meg nem szerettem. Tóth Árpád, Kosztolányi, Áprily közel kerültek hozzám, de őket nem olvastam olyan sokat. Bezzeg Weörest. Valamikor a gimis évek derekán végigpörgettem, véges-végig elolvastam a két kötetet (jé ezt Mick is írta!). Tóth Gyula bádogos és vízvezeték szerelő...imádtam ez a dallamot, könnyedséget, zenét. A Téma és variációkat olvasva fuldokoltunk a nevetéstől.  És ez? "Úszom az égen arany csónakon, az éj homályán én uralkodom" - hát nem gyönyörűszép az anyanyelvünk?!

Ifjúságom idején elérhető ára volt a könyveknek, így kaptam is, vásároltam is, a Körképet meg minden évben megvették a szüleim, és szerencsére Apa könyvespolcáról is választhattam. Volt ami tetszett, volt, amit félretettem, és volt, amit évtizedek múlva értettem csak, mint Heinét, Rilkét. Sok Burns-t, Baudelaire-t, Apollinaire-t olvastam, aztán jött Éluard, a "Kis irkalapjaimra..." szabadság-érzéssel, a szürrealizmus iránti érdeklődéssel. 
Esténként Apukám sokszor idézett, magyarázott és le-lekapott valamit a polcról, s felolvasott lelkesen, mi csak összenéztünk Anyukámmal cinkosan. Nem tudtam akkor, hogy az volt az életem egyik legszebb időszaka. Költőiség, költészet, versek témában pedig a legfőbb, legmaradandóbb.
Kortás költőktől kapott ajándékaim közül kettő jutott eszembe, 73-74-es kiadásúak. Az egyik Juhász Ferenc A megváltó aranykardja. Megdöbbenten olvastuk Zsuzsa barátnőmmel, próbálkozva az értelmezéssel, annyira új volt. Még játszottunk is, J.F. stílusában "írtunk" közös verset, sorról sorra egyet ő, egyet én, egymás elől behajtva a papírt. A végeredménnyel elégedettek voltunk, gondolom volt benne sok pikkely, szarvas, sárkány, zöld, ezüst, arany, szárnyak és kő meg szikla. 😉. A másik emlékezetes kötet egy válogatás, Apám majdnem biztos a címe miatt vette meg nekem. Ne mondj le semmiről. Igyekeztem, de hát az élet ugye, lemondásokra is kényszerített.

(Kihagynám, de ide tartozik, ha már Zsuzsát említettem, Sárvár is. Voltunk ott, kétszer, Diákköltők, Diákírók Országos Találkozóján. Mert hát írtunk, írkáltunk, versikéket, beküldtük, hívtak. Hú de nagy élmény volt, tényleg.) 

A közös élmények...Nem csak otthon, a suliban, a baráti körben is. Ha bele/visszagondolok, óriási szerepe volt a megzenésített verseknek. Azokhoz is elért a költészet, akik nem olvastak verset. A mai napig sok-sok vers nekem dallammal szól a fejemben. A hetedik, Rejtelmek, Áldalak búval, Nagy László Himnusz minden időben-je, a Kertész leszek, Korai még, Sebőék, Koncz Zsuzsa, Dinnyés Jóska dalai, a Kaláka, sorolhatnám hosszan. Együtt énekelni, ez amúgy is tiszta menyország, hát még ha gitárszóval a tábortüznél, a lángok játékába feledkezhez az ember lánya! -, ezek a pótolhatatlan, örökre visszavágyott élményeim. Ezzel lett teljes a versek iránti szeretetem.
A megzenésített versek erőteljes hatása mellett a generációmra nagy befolyása volt olyan daloknak is, amik ugyan nem versek. Hosszan sorolhatunk neveket, Leonard Cohen, Joan Baez, no és Bob Dylan se maradhat ki a Nobel díjával.

Persze verset olvasni, csendben, magányban, egyedül, úgy az igazi. De sok délutánt "fecséreltem el" így, tanulás helyett, míg a szüleim hazaértek a munkából. Még megvan egy kockás füzetem, a külső lapjait beborítottam algériai képekkel, talán prospektusokból vágtam ki, már nagyon megrágta az idő vasfoga, mégis szépnek látom. Beleírtam egy-egy kiragadott idézetet, mindenféle versből.Volt még sok lap, papír, fecni teleírva, azok már elvesztek, ezt őrzöm, hiszen önmagam réges régi tanúja, akire már csupán halványan emlékszem, de belelapozva visszarepülhetek az ifjúságomba. Az első lapra ez írtam mottóként: 
Szemem csak néha ér a világba,
de szívem ezer tájban egyszerre él.

W.S. ezt odaírtam. Már elfelejtettem, most meg kellett néznem, a Rongyszőnyegből van. És a többi közül se mindre emlékszem, ki írta, ki a költő...Bele is feledkeztem az olvasásba. Jó látni a gömbölyű betűimet, a kissé jobbra dőlt írást, lapkitöltés arányát. Az optimizmus, életigenlés és boldogságvágy szerencsémre megmaradt, ha nem is írok már ennyire így.

Különös érzés több mint ötven év távlatából füzetben látni a kiragadott idézeteimet. Ott van bennük minden, ami hatással volt az életemre, amik mentén haladtam előre az időben, a fő értékek, szempontok, minden ami lényeges. Az igazság, a szabadság, a szeretet és a szerelem, kétség és elfogadás, az apró örömök. Szembetűnt a szép szavak bűvölete is. Alabástrom vázák, hullámok halk-szavú bikái, vízcsepp az ég, estek csipkés árnyai, fecsegő csillagfellegek, a hold tüzes arca, a szív hegyei, a szelídség őz-sutája, ébenárnyú fűz. Varázslatos. Milyen sokat számít a szavak dallama! Nélkülük hiába okos gondolat és eredeti ötlet, nem képes olyan mélyen hatni. A regényekben nem igazán kötnek le az ábrázoló, ismertető részek, de a  líra egész más, ott szükségem van a szépségre, a pontos leírásra, az épp odaillő kifejezésekre.  Magamat cáfolom, mert bizony vannak kisebb-nagyobb regényrészletek, amik - számomra -versek. " ..és cinkosan fogtad meg a kezem és én erősen fogtam a tiédet, szét ne váljunk ebben a halálos nagy tömegben" vagy "Gyümölcslevet iszom és gyümölcsről álmodom".
Sokszor nagyon fontos a dísztelen természetesség. Az Ódában nekem a Mellékdal varázsütésre zárja le az egészet, szép a vers, de a Mellékdal békéjéhez nincs semmi fogható. Nyilvánvaló és egyszerű, olyan mint a Ne légy szeles...

Azokban a 70-es években "mindenevő" voltam, váltogatva stílust, korszakot, régit, újabbakat. A szépirodalomhoz képest jóval több verset olvastam, jó lenne ehhez visszatérni. Francis James és Nazim Hikmet, Kavafisz, Villon, Somlyó György. Illyés Gyula nem az "esetem", de a Párbeszéd új házasok között nagy kedvencem lett.
Aztán jött Neruda. A mai napig itt van velem, örökre. Ha eszembejut, veszem is le azonnal a polcról. Megfogadtam, nem citálok ide több száz versből, igyekszem. Nem könnyű, Nerudától főleg. Óda a jelenhez. Ezt idetenném teljes egészében. Mint Faudy "Régtől sejtettem ezt"-jét és Nádor Tamástól a  Kis magyar vers című költeményt. 

Befejezni ezt a témát? Azt hiszem csupán félbehagyni tudom.