Megfelelés, de minek?...

    Bár érdekesnek találtam a témát, jó ideje csak nézegetem, nem tudom, melyik végén fogjam meg. Mert egyszerű igennel vagy nemmel nem is tudnám megközelíteni. Ági, jól feladtad a leckét!

   A "blogvember" kihívásban nem veszek részt, mert amúgy is sok írnivalóm gyülemlett össze, annak is nehezen tudok eleget tenni az év végi születésnapok, a közeledő ünnepi előkészületek mellett (hogy személyes lassulásomat ne is említsem!)... Viszont szeretnék MEGFELELNI a közös blog felhívásainak, mert szeretném, ha minél tovább élne! Ha minél többen részt vennének aktívan is a fennmaradásában.

   Ha visszamegyek gondolatban a gyerekkoromba  -  ahol annyi minden eldőlt  -  a szülői, nagyszülői nevelés fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy kialakuljon bennünk, gyerekekben az ún. megfelelési kényszer a "jó legyél!", azaz nálunk a "jók legyetek! " intelem felhívására. Hogy mit is értettek a "jó" alatt, nem emlékszem, hogy konkrétan egyszer is megmagyarázták volna, nem is igen volt rá szükség. Öcsémmel korban közel álltunk egymáshoz (21 hónap), különösebb fegyelmezésre nem adtunk okot, időnként néha egyedül is hagyhattak bennünket szükség esetén.

   Ha belegondolok, hogy miért is lehettem sokáig olyan "engedelmes"? Talán azért is, mert olyan kellemes érzés volt a szülői szeretet, elégedettség gyakori és konkrét megnyilvánulása : a mosoly, a jókedv, az ölelés, a kedves szavak mind ebbe az irányba hívogattak s olyan meleg hangulatot teremtettek, amiben mindennél jobb érzés volt elmerülni... 

   Természetesen a házi és kerti elfoglaltságokban már elég korán, lehetőségeinkhez képest részt kellett vennünk. De ennek is olyan beavatás féle rituáléja volt, amelyhez a bizalom is hozzájárult : ügyes vagy, te is meg tudod csinálni. Sőt, emlékszem, ezermester apám még méretre kis kapát is fabrikált nekem! Beavatott mindenbe, amit csinált (kosárkötés, un. necc hálókötés, gyümölcsfa oltás, szőlőkötözés, szénagyűjtés, krumpliültetés stb, stb...) Én pedig személyes kihívásként igyekeztem legjobban megfelelni a bizalomnak. Ugyanígy tanultam meg kötni, hímezni, takarítani anyámtól, míg nagyanyám inkább a konyhai tudományokba próbált beavatni, már kevesebb sikerrel.

   Az iskolában is ezt szerettem, a beavatást annyi féle rejtelembe, amelyek nyitogatása egy másik dimenziót tárt fel előttem : a könyvek kimeríthetetlen birodalmát! Jó tanuló voltam, különösebb kényszer nélkül, nem volt nehéz megfelelni a követelményeknek, mert érdekes, izgalmas kihívások voltak.

   Az egyetemen jöttek olyan tanárok, tantárgyak is, melyeket kényszermunka gyanánt végeztem. Ilyen volt a pedagógia, melyet utáltam főleg tanára miatt, aki nyilvánvalóan csak politikai káder mivoltában volt jelen, a párttörténet, mely teljesen hidegen hagyott, és még 1-2 tárgy, ahol csak a minimumnak kívántam megfelelni, hogy ne kelljen évet ismételni, amivel szüleimet nem akartam terhelni, sem szégyenben maradni előttük.  

   Aztán jött a felnőttkor, az újabb és újabb területekkel, más-más próbát kellett kiállni. Úgy emlékszem, nemigen lázadoztam, többnyire megpróbáltam eleget tenni a sokszor nem is magam választotta kihívásnak. 

   Most meg már, a vége felé, főleg maga az élet adja fel a tétet : felvenni a kesztyűt a halállal, a gyásszal szemben, kiállni a betegség(ek) próbáját, megragadni az egyre szűkülő élettérben a szépet és jót, mely még élni segít. Legalábbis megpróbálni annak a példának megfelelni, melynek emberi méltóság a neve.

   

Megfelelt

Annak idején, a főiskolán nagy megnyugvást jelentett, hogy a vizsgát nem igénylő gyakorlati tárgyaknál (pl. laborgyakorlat) félévkor az indexben ott díszelgett a szó: megfelelt. Így, mindig kisbetűvel. Egy gonddal máris kevesebb!

Az egyetemen aztán már az is előfordult, - ha nem is sűrűn - hogy az érdemjegy szöveges minősítésénél csúfoskodott ugyanez a szó. Nagy lelkiválságot azért nem okozott.

Nem emlékszem, hogy ezeket a helyzeteket megelőzően ez a fogalom játszott volna nálam. A megfelelés számomra alapértelmezett volt. Nem kellett olyasmikben részt vennem, ami ellenemre lett volna, akkor pedig miért is ne akartam volna megfelelni? Méghozzá jól megfelelni, mert akkor már csináljuk egészen...

Persze, voltak dolgok, amikre családilag azt mondtuk, hogy nem, de azok meg nem olyan dacoskodások voltak, inkább a belső szabadság védelme.

Ráadásul, én gyerekkoromtól mind a mai napig szerettem-vágytam közösségekben részt venni, tartozni valahova. A közösségeknek pedig mindig megvoltak a maguk szabályai, szokásai, amiket be kellett tartani. Mi ez, ha nem megfelelés? És micsoda öröm volt a helyemen érezni magamat!

Itthon? Az azért kicsit nehezebb volt, de megkérdőjelezhetetlen. Fiam, a te érdeked... Hát, igen... Ma már könnyebb megérteni.

megfelelni? nem- igen!

nem lehet megfelelni   (2020 febr 7.)

nem lehet mindig mindenkinek megfelelni

ezt  a pszichológusom mondta, arra, hogy sajnálkoztam, hogy nem tudok mindig menni, amikor az unokám hiv, (és mindig hiv) pedig annyira mennék

meglepett, de meg is nyugtatott

elmúlt kicsit a lelkifurdalásom

vannak hátráltatló tényezőim és vannak kötelességeim, figyelembeveendők magammal szemben is, azt hiszem

ezzel hosszú távon még unokám javára is lehetek, jobban...

igen, nem lehet megfelelni - bármennyire is imádom- még neki se, mindig,....

meg kéne tanulnom, hogy én vagyok az első?

de ezt még leirni is rossz

....

megfelelni? (2023.julius 9)

 Már senki másnak nem akarok megfelelni, csak magamnak és a Jóistennek!

(persze ez épp elég....)

****

MOST:

egyébként idén felmentem unokám 12 . szülinapjára (bár ő mindig igy modja mikor jössz már LE? :)

mindenáron, ha törk, ha szakad akartam jelen lenni, ha úgy tetszik "megfelelni" a kérésének, mit pedig már olyan óvatosa tesz fel, nehogy megbántson vele, vagy erőszakosnak, befolyosolónak tűnjön

és rájöttem, hogy igenis jó dolog "megfeleni", és ha másnak megfelelünk, egyúttal magunknak is, mert a két dolog egybeesik

és nem élhetünk csak úgy bele a vakviágba, valami kell hogy összetarsa, összetrtson bennünket

nahát. (tézis - antitézis, szintézis!)

(de azért csak módjval :)

Passzív és aktív megfelelés

 

A megfelelés passzív valami abban az értelemben, hogy a külső körülményekhez, társadalmi elvárásokhoz, etikához stb. alkalmazkodó magatartás. Igazán a kompromisszum kategóriája ez, vagy csaknem azonos vele.
Aktív értelemben pedig azt jelenti, hogy képes vagyok valaminek a végrehajtására, megértésére, befogadására, kidolgozására.
Nézzük az elsőt. Ha hiányozna a kompromisszumra való hajlandóság az emberiségből, már régen vége lenne a történelem. A káosz maximális méreteket öltve az együttélés alapjait rendítette volna meg.
Szükség van tehát a konvergens gondolkozásra és cselekvésre. Amiben megállapodott a nép, annak a szellemében is cselekedjen (demokrácia). Vagy pl. a közlekedésben: KRESZ nélkül bajos lenne eljutni bárhová.
A magam részéről tehát próbálok alkalmazkodni a közmegállapodásokhoz. Ez sem egyszerű, mert kb. 30 000 különféle jogszabály van érvényben. Igaz, hogy ennek csak a töredéke érint közvetlenül.
Ami pedig az aktív megfelelést illeti: önérzettel állok a kihívások elé. Próbálom feltuningolni önérzetemet akár a korábban nem próbált kihívásokhoz.
Egy példát említek.
Volt egy alkalmi egy felkérésem jubileumi album megszerkesztésére (1000-2000. jubileumi év), és benne a szócikkek  kifejtésére. Rövid ideig gondolkoztam rajta: elfogadjam-e a felkérést. Úgy döntöttem, hogy igen.  Egy ilyen kiadvány csak önmagához mérhető. Ha volt is 1000 éve hasonló, ki emlékszik még rá, ha lesz 1000 év múlva, kit érdekel a mostani?
Belevágtam. Elkészült. Bár volt, aki óva intett tőle mondván, túl nagy falat, amelynek rövid időn belül kell elkészülnie. Nem hallgattam a szirénhangokra, mert alkalmasnak véltem magam a feladatra.
Mi tagadás, elismerő véleményeket söpörtem be a kiadvány megjelenése után.
Egy szó, mint száz, szükség van a józan kompromisszumkészségre, és szükség van arra is, hogy az ember önérzettel állapítsa meg egy-egy projekt előtt:
Képes vagyok rá.
Megfelelő a felkészültségem.
Belevágok.

Akartam vagy nem akartam?

Kezdjük azzal, hogy mi is az a megfelelés? Az értelmező szótár azt mondja: 

megfelelés főnév
Általában a megfelel igével kifejezett cselekvés, megnyilatkozás, ill. jelenség, állapot.
- az a tény, hogy valaki, valami megfelel valakinek, valaminek, valamely kívánalomnak, követelménynek;
- valaminek, valamire való alkalmasság;
- valaminek a teljesítése, végrehajtása. 

Mindig meg kellett felelni valakinek és valaminek. Akkor is, amikor az ember még annyira gyerek volt, hogy ezt észre se vette, csak igyekezett úgy teljesíteni a kötelességét, hogy elégedettek legyenek vele. Mert a megfelelés és az elégedettség együtt járt – kétoldali, egymással összefüggő fogalom: ha teljesítem valaki követelményét, ő elégedett lesz. Eleinte még az iskolai értékelések közt is voltak olyan szöveges "osztályzatok", hogy megfelelt, jól megfelelt, stb.  Követelmények voltak, a vonalat így kanyarítsd, szótagolva olvass, háromnegyed nyolcra érj be, ne sutyorogj a padtársaddal, és még sok más is, aminek meg kellett felelni, ez nem volt kérdés. Ééés... ekkor még csak elsősök voltunk! 😊

Ami engem illet, nem emlékszem, előfordult-e, hogy szántszándékkal fellázadtam és megkötöttem volna magamat, hogy márpedig én ezt nem csinálom, nem teljesítem. Később is inkább a képesség hiánya okozta a nem-megfelelésemet. Például hogy tornaórán csak a kötélmászásra voltam képes, a rúdra egyszerűen nem tudtam felmászni. Magdi néni csak legyintett és pár reménytelen próbálkozás(om) után belement, hogy csak a kötélen teljesítsem a gyengécske osztályzathoz elegendőt.

Az egyetemi órák némelyikére még ennyi idő múltán is hidegrázósan emlékszem vissza, például a politikai gazdaságtan szemináriumra, ahol muszáj volt minden alkalommal valamit hozzászólni. A tanár (aki nem is tanár volt, hanem egy gyár vezérigazgatója) elvárta az "aktivitást", képes volt megbuktatni aztán vizsgán a passzív hallgatót. Sose felejtem el azt a kínlódást, ahogyan óra alatt  rettenetes fejtöréssel próbáltam valamit, bármit kigondolni,  kiizzadni, amivel megnyilvánulhatnék, csak azért, hogy végre már mondjak én is valamit, miközben az anyag lényegéről se volt sok fogalmam. Mert ahhoz, hogy a szemesztert elvégezzem, meg kellett felelni a tanár heppjének, hát mire mentem volna az öntudatos keménykedéssel? Akkor is kénytelen voltam megfelelni, ha világosan tudtam, hogy nekem a két humán szakommal a jószagú életben nem lesz semmi szükségem se a kapitalizmus, se a szocializmus politikai gazdaságtanára (ez volt a két félév anyaga).

Aztán telt-múlt az idő, elmúlt az ifjúság, és abban a bizonyos nagybetűs életben is folyton meg kellett felelni valakinek és valaminek, akár akartam, akár nem.  És ez így megy az idők végezetéig, akár bevalljuk, akár nem.

Esztergomi kirándulás

 

Sziasztok!
 
Igazán jól sikerült a hétfői kis kirándulásunk, remélem ti is jól éreztétek magatokat.
 
Az ott készült képeket az alábbi oldalon megosztottam veletek is:
https://cloud.computerapia.eu/apps/photos/public/BH93YENWrw7ImPdBbnzOoFbrLL66y49N
 
Az esztergomi Kis-Duna sétány számozott platánfái nem valami rejtélyes kódokat takarnak, kicsit rákerestem e csodálatos hely történetére. 
 
A fákat pontosan 111 évvel ezelőtt ültették.
„1913. szeptember 15-én a Sétahelyszépítő Egylet elfogadta a sétány korzóvá alakításának tervét. Ekkor ültették a ma is meghatározó platánsort.”
 
Az önkormányzat pedig 2022-ben írt ki pályázatot a fasor gondozására.
 
„A Zöld Séta pályázat keretein belül a Gesztenye fasor és a Kis Duna sétány Kossuth híd és a Szent Erzsébet híd közötti szakaszán megkezdődnek a gesztenye- és platánfák fasorgondozási munkái.
A munkálatok favizsgáló szakértői vélemény alapján folynak, mely vizsgálatok szemrevételezéssel és FAKOPP 3D műszeres felméréssel készültek.
A munkálatokat a közbeszerzési eljárás során nyertes cég, a Garden Fasorfenntartó Kft. végzi.
A vizsgálatot végző szakértő erdőmérnök, a Magyar Mérnök Kamara bejegyzett tagja, széles körű műszeres favizsgálói tapasztalattal rendelkezik, a faápoló és favizsgáló képzés szakoktatója. 
A munkálatok előkészítéseként a fákat sorszámokkal jelölte. A fasorok sikeres gondozási munkálatainak elvégzéséhez elengedhetetlen, hogy a számozások a fán maradjanak.”
 
források:
https://www.csokolademuzeum.hu/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kis-Duna_s%C3%A9t%C3%A1ny_(Esztergom)
https://www.esztergom.hu/hirek/zoldhirek/859-szamot-kapnak-a-platan-es-gesztenyefak 

A tudósítás a vejem munkája,Tusinak hívjuk, a rend és a becsületesség példaképe. Különben Turnhauser László a neve, ő hívott el bennünket erre a nem mindennapi kirándulásra.
Köszönettel az olvasásért is:
Klári 

 

A francia reggeli

Sok próbálkozás után Jutka a 60. életévéhez közeledve elhatározta, hogy rajzolni tanul. Most negyedik éve gyakorol mindenféle stílust és módozatot, végre eljutott odáig, hogy emberi alakot is tud rajzolni. Lemondott az orgonatanulásról, a latin szak újra felvételéről, könyvtár szakra estin járt, jól végzett ott is. Most éppen nagymama. Az unokáját gondozza, hogy az anyának legyen ideje dolgozni. 

Korán indulnak a hegyről Jakabék házához, közben bevásárol az ebédhez stb. 
Most itt egy kísérő rajz a korai óráról:

Ez most filozofálás

Most, hogy már Ági elkezdett nyüstölni, hogy fogok-e írni, mert mindjárt váltás lesz, rászántam magamat. Eddig az tartott vissza, hogy úgy érzem, én másképp értelmezem a lemondás fogalmát, mint itt legtöbben. Megértem és elfogadom a ti értelmezéseteket is, de nekem ez a fogalom mást jelent.

Az, hogy egy álmot el kell engednem, az kényszerűség, nem az én szabad döntésem. Hogy ennek a kényszerűségnek a szülői féltés, a körülményeink, az adott kor viszonyai vagy pedig a saját adottságaim elégtelensége az oka, végeredményben mindegy is. A lényeg, hogy nem teljesülhet, amit annyira szerettem volna. De nem én mondtam le róla, ó, dehogy! Csak tudomásul vettem egy leküzdhetetlen helyzetet.

Hogy ez az én életemben hogyan mutatkozott meg? A szülői féltés a legkevésbé, inkább mindig ösztökéltek, biztattak, mert visszahúzódó, magamnak való gyerek voltam. Még tánciskolába is elzargattak! A körülmények sokmindent meghatároztak, igen, de ez realitás volt, beláttam. A kor viszonyai! Változhatatlannak tűntek, el kellett fogadni a 18 éves érett fejemmel a pályaválasztásnál is. A saját adottságaim? Nagyon szerettem volna például kórusban énekelni, az valamiért nagyon tetszett! Nem arra születtem, ez van. Ha úgy vesszük, lemondások voltak, de annyira determináltak, hogy mégsem igazán azok!

A felfogásomat a lemondásról az érti meg jobban, akinek gyereke van, vagy legalábbis foglalkozott gyerekekkel. Ha a saját időmet, az annyira várt csöppnyi békés nyugalmamat vagy a legjobb falatomat odaadom, hogy neki jusson, az övé legyen, - na, ez már közelít. Ez lemondás, igen. És nem is keserűség marad utána…, csak legfeljebb egy sóhaj :)

A lemondás – úgy gondolom – valamit önként elengedni (de nem szeretem ezt a felkapott szót, de ideillik) egy nagyobb jóért. Ennek a gondolatnak a kibontásába már nem megyek bele… Lemondok róla 😊

Fokozatosan 2021

 az ember fokozatosan mond le mindenről

igy aztán észre se veszi, mikor az egész életről

kell

Lemondás a művészi pályáról

 

Ez a téma megint nagyon feladta a leckét nekem. Rágódok rajta majd három hete, és mérlegelek, mennyit ildomos elmesélni belőle.

A lemondás fogalmát gyermekként nem ismertem, nem éreztem, felnőttként is inkább csak visszatekintve érzem annak az alábbi történetet.

Az első, és talán egyetlen nagy lemondásnak tűnő dolog a gyermekkoromból, hogy esélyem sem adódott arra, hogy „zongoraművész” lehessek. A fizikai adottságaim bizonyára alkalmassá tehettek volna rá, a zene iránti vonzódásom is egyértelmű volt, s hogy az előadói képességem miként alakulhatott volna, erre ma már felesleges keresni a választ.

Írtam már régebben arról, hogy a bátyám félresikerült zongora tanulásának egyenes következménye lett, hogy engem a szüleim már meg sem próbáltak a debreceni Zenei Munkaközösség zenedéjében zongora szakra beíratni, úgy gondolták jó lesz nekem a harmonika is, ami a hatvanas években anyagilag elérhetőbb volt, mint egy pianino vagy zongora. Először egy kisméretű, majd később egy közepes méretű Weltmeister harmonikát kaptam. (Ma már egy Weltmeister harmonika ára is egy millió forint felett kezdődik.) A nagyobb méretre édesapám a Ruhagyárban varratott esőálló sátorvászonból egy védőhuzatot, ami igencsak praktikusnak bizonyult ősszel-tavasszal, amikor esőben kellett cipelnem az utcán sétálva, esetleg villamosra szállva a hangszert. Jóval nagyobb megterhelést okozott ez nekem 8-10 évesként, mint az iskolatáska cipelése.

Kifejezetten jól haladtam a harmonika tananyagban, viszont kevésbé volt kiváló a kottaolvasásom, amit ma már nagy hiányosságnak érzek. Évekig előttem járt zongora órára egy nálam pár évvel idősebb fiú, akinek az összes Schubert és Chopin darabját, Clementi sonatináit vágyakozva és titkolt bámulattal hallgattam végig úgy, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy a szüleimnél kierőszakoljam a hangszerváltást, ami még akkor lehetséges lett volna.

Ez a fiú felnőttként az Árpád téri templom kiváló orgonistája lett. Gizi néni a közös tanárunk maga is kiváló zongorista volt, sokszor leült a zongorához, és ő maga is nagy kedvvel játszotta ugyanazokat a Chopin mazurkákat és Schubert impromtűket, mint Laci, én meg csak vágyakoztam e híres zeneszerzők darabjai után. Nekem maradt Mozart Török indulója, amit néha-néha majd hatvan év után úgy játszok el itthon a lányom zongoráján, hogy felteszem a laptopot a zongora tetejére, és elindítom a youtube-on Kocsis Zoltán felvételét, s hallgatva a darabot, az ujjaimat a billentyűk fölött futtatva Kistétényi Melinda-kaliberű művésznek képzelem magam. Még Melinda zenétől átszellemült mosolya is megjelenik rajtam.

Manapság már csak ennyit tehetek magamért, hogy elképzeljem, milyen lehetett volna zongoraművésznek lenni. A közönséget már oda sem kell képzeljem, nélkülük is tökéletesen elégedett vagyok.

A zongorajáték helyett pedig csak a róla szóló mesét tudom előadni. Szerencsére nincs bennem hiányérzet. A lányom ma is jól zongorázik, és az ő lánya, a legkisebb unokám ebben az évben – féléves várakozás után – sikeresen pályázott egy kiváló tehetségű zongora tanárnőhöz, akinél biztosan nagyon jó helyen lesz. Remélem legalább annyi örömöt fog találni a zongorázásban, amennyit én elképzeltem magamnak álmaimban.

Cím nélkül

Azt hiszem, a mi generációnk nem is tudta, hogy lemond dolgokról. A tárgyiakra, kézzel foghatóakra gondolok. Nem volt központi kérdés, legalábbis nekem nem volt az, mit kapok születésnapra, karácsonyra, (jó, igaz, könyvet, könyvet, könyvet kértem, de kaptam is 😉), tehát nem is volt mit lemondásként megélni. Olyasmikre, ami elérhetetlen lett volna, nem vágytam.

A mi időnkben bezzeg 😋 ("Bezzeg a mi időnkben" - volt egy ilyen, talán pöttyös könyvecske, azt hiszem Fehér Klárától. Ja és ahogy ezt leírtam, Psota Irén hangja szól a fülembe, az ugyanilyen bezzeges szövegű slágere, amit énekelt. Persze jól elkalandoztam megint, bocsánat!) - szóval a mi időnkben nem vágytunk márkás sportcipőre - no persze hogy nem, hisz' dorkónk volt, slussz passz -, se okosórára, mobilra, drága, menő cuccokra, pólókra. Volt nekünk, mindünknek szinte ugyanolyan ruhánk, melegítőnk, amit egyébként úgyis takart az iskolaköpeny. ( A nylont eléggé utáltam, gimiben már volt normálisabb anyagból, szerencsére)

Így hát a gyerekkoromból nem igazán tudok lemondásokról beszámolni. Azok a hatvanas évek, - énekli Cseh Tamás, nekem a csodálatos, vadvirágos, fáramászós, zengőaljai gyerekkort jelenti. Meg a balcsis, bandázós, esti bújócskázós, dinnyecipelős nyarakat. Lemondani? Miről is?! Hisz a miénk volt a világ, talán sosem éltem olyan szabadon és felhőtlen boldogságban, mit akkor. (Pedig...hát a felnőtt világ még egyáltalán nem ilyen volt körülöttünk...) A szabadot és felhőtlent azért kicsit beárnyékolta tanítónéni nagymamám szigorúsága, de mára már csak hálás lehetek neki, ezért is.

A lemondás érzése mégis ott van a lelkem legmélyén. A nem tárgyiasult, hanem lélekbeli lemondásoké.
Ami a téma kapcsán először eszembe is jutott. Már írtam talán erről, a testvér utáni óriási nagy vágyakozásom, amiről Apukám okosan, egy ötévesnek is érthető módon elmagyarázta, hogy ezt bizony el kell felejtenem, és bele kell törődnöm az egykeségbe. Szerencsére mindig rengeteg gyerek, hogy az akkori szóhasználattal írjam, pajtás vett körül, kicsiként is vagy tízen, tizenöten játszottuk a magyarmecskei udvarunkon a nyuszi ül a fűbent, vagy a körben áll egy kislánykát. Aztán  Hetényben igencsak fiús volt az utcabeli csapat, de hát én se voltam épp az az egész nap babázós lányka.A szinte örök ragtapasszal a lehorzsolt térdeimen jól elvoltam Bélussal, Diniékkel kergetőzve, indiánost játszva.

És az unokaöcsikém, az én drága Mikikém is sokat volt velem, a saját testvér hiányát kárpótolva.
Mi is volt még a lemondások sorában? 

Hát ami a mai napig fáj és nagyon igazságtalanul ért, az az útlevelem utolsó pillanatban való visszavonása. Egész évben tanultam, jó voltam és amennyire csak bírtam, szófogadó, a kitűnő bizimmel a táskámban, épp útra készen mentünk volna este a pesti gyorshoz, hogy az éjjeli géppel Algírba repüljek a szüleimhez. Fél órával az indulás előtt jött a telefon egy "belügyes" kedves ismerőstől, fű alatt megtudta, hogy maradnom kell. Már talán írtam is itt, Apám holmijai közt megtaláltam nagyikám táviratát: "Útlevél nincs, E. marad. Aláírás: Anya"- a fényképem mellé tűzve ott volt velük Constantine-ban majd'20 hónapig. Ennyi időre szakítottak el tőlük...

Persze a közhely, hogy minden rosszban van valami jó, erre a helyzetre is igaz. 12 éves fejjel megtanultam leplezni a szomorúságomat, hogy a szüleim bánatát ne fokozzam még jobban. Vidám és élénk, jó hírekkel teli leveleket írtam nekik, vigasztalva is őket, hogy milyen jól vagyunk. Megértettem, hogy néha (sőt, ha az ember visszanéz az életére, elég gyakran😋) ki kell hozni a nehézségek ellenére is a lehető legjobbat abból az időszakból, amibe belekeveredtünk. Tanulsággá lett bennem, hogy tudni kell mindennek örülni, minden apróságnak, minden szép pillanatnak, meg kell őrizni a vidámság, a nevetés képességét a legborúsabb időkben is.

Mert ez ad erőt, nem a kétségbeesés, az önsajnálat és nem a csüggedés. De sokszor volt szükséges erre a tudásra! Bizony, de nagyon igaz, hogy az életre nem az iskola tanít....

Az hogy később lemondtam egy csodaszép hivatásról, amire kislány koromtól készültem, az már nem is volt megpróbáltatás?! Dehogynem😏 . Csak nem is igazán nekem, hanem a szüleimnek. Lemondtam arról, hogy orvos legyek, pedig azt hiszem jó doktornéni vált volna belőlem. De ez nem fáj, tényleg, ezért nem is érzem lemondásnak. Kicsit csak, azért mert nem lett belőlem tulajdonképpen senki. Ahogy ezt leírom, máris ellenkezem magammal, mert igenis vagyok valaki, vagyis átfogalmazva, nem tudok igazi foglalkozást magam mellé rendelni, amivé az orvosi hivatás feladása után lettem.Nehéz válaszolni, mikor az unokáim azt kérdezik, mama, te mit dolgoztál. Ahhoz még kicsik, hogy hosszasan meséljem és felsoroljam a munkahelyi stációimat.
Nos, boldog, négyunokás nagyiként, aki egy erőteljes változás előtt áll, pontosabban a kellős közepében kaotikus körülmények között készül - óriási lelkesedéssel, fáradhatatlanul és határtalan örömmel - a többfordulós költözködésre, nagyjából ennyit tudtam összehozni a lemondásaimról. 
Ja, lemondtam pár hónap utána gyógyszervegyész-álomról is, ez az álom a Chinoin gyárlátogatás hatására keletkezett S.Jóska barátommal közösen, nem lettem a női Ipper Pál se, (tényleg volt ilyen "tervem ötödikes koromban 😂), sőt színházi dramaturgnak se készültem végül, bár ez a lelkesedésem "sokáig"pár napig tartott 🙄.

"Hát így van ez és nincsen másképp"- idézve kedvenc írómat. Hozzátéve, kiegészítve, hogy így van ez, igen, lemondásokkal vagy anélkül, de így volt szép, így volt jó. Sose rosszabbat.

Ki tudja, jobb lett volna-e...

    Lemondások... Ha gyerekkoromra gondolok, biztos volt egy-kettő, de nincs nagy tolongás az emlékeimben... Sőt, felnőttként se nagyon, talán azért is, mert ahogyan egy előző témából kiderült, generációnknak óriásira méretezett vágyai se nagyon voltak, nem kellett róluk lemondania... Valahogy nem volt szükség arra sem, hogy szüleim észérvekkel meggyőzzenek, megtettem magam is. Belátó kisgyerek voltam. 

   Egyetlenegyet említenék, amely nem véletlenül azonnal az eszembe jutott, bár abba is viszonylag könnyen beleegyeztem. Ki tudja, talán kezdettől fogva a sztoikus filozófiára hajlottam... A szegedi Tömörkény Gimnáziumnak volt egy kirakata nem messze az iskolától. Valahányszor megtehettem  -  évekig!  -  arra vettem az utam és sóvárogva megcsodáltam a grafikus tagozat kiállított munkáit... Máig is szeretek mások (színvonalas) teljesítményében gyönyörködni, szemernyi irigység nélkül, sőt, őszintén örülök, ha elismerésre méltónak ítélhetem őket. Ott a kirakatban mindannyiszor elképzeltem, hogy közöttük vagyok, "megmérettettem" saját szememben, hogy vajon megütném-e a mértéket, és magamat ismerve, tudtam, hogy a nálam jobbak arra ösztönöznének, hogy a lehető legjobban teljesítsek! Anélkül, hogy feltétlenül az első helyre tiporjam magam, nem dőltem a kardomba, ha nálam jobbat kellett elismernem.

   Titokban dédelgettem ezt a vágyat, de amikor a 8. osztályban választásra került sor, engedtem anyám féltésének attól, hogy kollégista legyek Szegeden... Pedig 4 év múlva mégiscsak az lettem az egyetemen. Volt azonban egy másik féltés is ebben : a festő afféle éhenkórásznak számított abban az időben, aki nyáron a hóna alatt cipelt képeivel házal... Készüljek inkább egy "rendes" foglalkozásra. Mivel szerettem az idegen nyelveket, az irodalmat (akkoriban írogattam is) és a tanítást, viszonylag könnyen megemésztettem a lemondást.

                    Nagyapám, a dunántúli kőműves... iskolás kori rajzom, lehettem ötödikes...

Hej, ha én is...

Miről kellett lemondanom gyerekkoromban? Csak két említésre méltó dolog jut szembe. Például az, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusába járhassak, valamint, hogy zongorázni tanulhassak. A lemondásnak mindig van valami kényszerítő oka: megoldhatatlan volt a gyerekkórusba járás is, a zongorázás is.

Amikor elsős voltam és már befejeztem a zenei előkészítőt, hangszert kellett választanom. Mindig nagyon szerettem volna zongorázni, így persze azonnal a zongorát mondtam, viszont zongoránk nem volt. Akkor hogy fogok gyakorolni? Sehogy, természetesen, hacsak nem járok be a zeneiskola termébe, amikor éppen nincs ott óra vagy zenekari próba, tehát ez teljesen bizonytalan és kiszámíthatatlan program lett volna. Ráadásul messzire kellett volna gyalogolni, az iskola környékére, tehát naponta kétszer tettem volna meg oda-vissza ugyanazt a távolságot, mivel busz még nagyon sokáig nem járt mifelénk. És egyébként is, gyakorolni nem elég csak heti egy-két napon, azt minden nap kell. Szóval, így esett kútba a zongora, és lépett helyébe a hegedű, lemondtam a zongoráról.

Akkoriban a rádióban gyakran hallottunk olyan műsorokat, amelyekben a Rádió Gyermekkórusa énekelt, sőt anyu egyik kolléganőjének velem hasonló korú kislánya ott énekelt, tehát hallottam róla „belső” információkat is, annál inkább vonzott. Persze a kórus tagjai nem csak próbákra és szereplésekre jártak oda, hanem iskolába is, tehát tényleg teljesen odatartozók voltak. Mi pedig messze laktunk a Rádiótól, a város széléről kellett volna bejárnom a belvárosba. Le kellett mondanom a gyerekkórus élményeiről. 

Zongorázni később sem tanultam meg, sőt időnként úgy gondoltam, nem is lett volna nekem való a zongora, ahol a két kezemet különbözőképpen kellett volna mozgatni. Megfigyeltem, hogy ez nehezen megy nekem a mindennapi életben is. Később otthon hozzánk került egy régi harmónium, azon próbálgattam a játékot, de tényleg csak próbálgatás szinten, és valóban nagy nehézséget okozott a kétfelé, kétféleképpen manipulálás (mondjuk, az se segített, hogy azt a harmóniumot csak fújtatóval, mindkét lábbal folyamatosan taposva lehetett működtetni).

A kórusban éneklés később megvalósult, bár nem a Rádió kórusának, hanem a kerületi énekkarnak lettem a tagja, még operát is énekeltünk, igaz, gyermekopera volt a pontos műfaja (Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány), de a bemutatóra, sőt még néhány vendégszereplésünkre is jelmezeket kaptunk! A jelmezkölcsönzőből hoztak valódi jelmezeket! Emlékszem a varázslatos pillanatra, amikor szétosztották. Turnűrös szoknyás hosszú ruhák voltak, tizenkilencedik századi divatot utánzó ruhák gyerekméretben, mindenkié más színű, az enyém világoskék selyemből, hát mi kell több egy tízéves kislánynak? Rettentően élveztük, szerintem sose zengett úgy a kórus, mint a jelmezes előadásainkon a gyár kultúrtermében, a kerületi művelődési házban, a ligeti, meg a kőbányai kultúrházban, mindenütt, ahol csak felléptünk.

Hogy mennyire volt nehéz ezekről lemondani gyerekkoromban, arról konkrét emlékem nincsen, azt hiszem, megértettem az indokokat és elfogadtam. Bár évekkel később a gyerekkórusról hallott, látott hírek nyomán időnként belesajdult a szívem, amikor a rádióban, tévében a külföldi vendégszerepléseikről tudósítottak. A Japánban tett látogatásukra különösen élénken emlékszem tizenéves koromból, akkor bizony megfordult a fejemben, hogy hej, ha én is, én is köztetek mehetnék... 😊

Le Monde/Lemond-e?

Közös blogunk témája a lemondás.
Elsőre a valaha bedobott szójátékomat húzom elő. 
Hogy Gyurcsány Ferenc lemond-e, megírja a Le Monde.
Jut eszembe: a lemondás ellentéte a felmondás. Ez szokott sűrűbben előfordulni.
Aktív koromban többféle módon szűnhetett meg az ember munkaviszonya egy cégnél. áthelyezéssel, felmondással, azonnali elbocsátással, fegyelmivel, nyugdíjazással.
A sajtó ma közönségesebben fogalmaz. A valamirevaló dolgozókat nemes egyszerűséggel kirúgják, jobb esetben lapátra teszik.

De visszatérve a lemondáshoz, sorolhatnám, miről-kiről mondtam le hosszas életemben.
Lemondtam azokról a lapelőfizetésekről, amelyekre ráuntam.
Lemondtam a Magyar Vadászt,
lemondtam az Élet és Tudományt,
lemondtam az Élet és Irodalmat,
lemondtam a FülesBagolyt,
lemondtam a National Geographic magyar változatát.
Lemondtam a bagózásról, majd újra lemondtam, mert elsőre nem sikerült.
Lemondtam harmadszor, majd negyedszer is, mígnem ráuntam a lemondásokról is, és
végképpen leszoktam a cigarettázásról.   
Lemondtam a gitározásról, amikor a felhangok bezavartak hallásomba, ugyanezért lemondtam az éneklésről is.
Lemondtam a jobb falatokról, de nem eléggé. Korpulens maradtam. (Lemondtam a
szénhidrátokról, máskor a húsfélékről, megint máskor a tej fogyasztásáról, hogy lefogyjak.) Mostanra lemondtam a fogyókúrázásról.
Miután párt választottam, lemondtam a többi szép lánnyal való házasságról.
Sok mindenről lemondtam már.
Amiről mindmáig nem sikerült lemondani, az 
az írás,
a fotózás,
a találkozásokra való türelmes várakozás.  

"A kirándulás elmaradt"...

 AZ ELSŐ AMI ESZEMBE JUT, MERT AKKOR NAGYON FÁJT... s most látom, hogy mekkora szerencse és anyám előrelátása nem keménysége és hajthatatlansága volt benne

hogy nem engedett el a Balatonra egy gyereknyaralásra

8 éves lehettem.. 1950 körül, azt hiszem akkor dúlt a gyermekparalizis járcvány, amitől - joggal- félthetett, csak én ezt nem tudtam respektálni, buta fejjel... Emlékszem a maratoni bőgéseimre...

a Balaton meg megvárt, évekkel később minden nyaram ott töltöttem a nagynénémnél, akiknek ott lett nyaralójuk, sőt még a kislányomat is odavittem... akkor már nem kellett félni gyerekparalizistől, (Sabin cseppek)

Hálás  vagyok anyunak....ma már, nagyon!

-----

igy lehetünk sok "lemondással". Minden csak utólag derül ki, hogy is értékelendő

általában nem kellene ragaszkodni semmihez (ész nélkül)

 

Ha visszagondolunk gyerekkorunkra, biztosan eszünkbe jutnak dolgok – akár megfoghatók, akár másfélék – , amelyekről le kellett mondanunk valami okból. Miről voltál kénytelen lemondani gyerekkorodban? És később? Általában nehezen sikerült, vagy könnyebben? És mennyire maradt fájó pont az emléke?

Életveszélyes kíváncsiság

 ...mondhatnám erős túlzással.

Ez a téma túl bizonytalan terület számomra, és nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jól közelítem meg.

Remélem az én kíváncsiságom soha nem lesz „halálos kimenetelű”, mint a túl mélyre merészkedő tengeri búváré, barlangászé, a siklóernyősé, vagy a nyolc ezer méter fölé törő hegymászóé, akik az életükkel fizettek a túlzott kíváncsiságukért - nem egy esetben.

Egy dologra biztosan emlékszem. A szüleim már négyéves korom táján is biztos hallótávolságot tartva lépkedtek mögöttem, amikor olyan dolgokról beszélgettek, amit nem szerettek volna, hogy én is meghallhassak. Mást sem hallottam kisgyermekként tőlük: "hogy neked milyen jó füled van!" Mindent meghallasz, amit nem kellene. Azt hiszem, ezzel a megjegyzésükkel egy egész életre belém plántálták, hogy én egy nagyon kíváncsi gyermek vagyok. A szüleim korosztályából talán nagyon keveseknek volt jó pszichológiai érzékük ahhoz, hogy a gyermeküket igazán jól tudják nevelni. Mert miért baj az, ha egy gyermek kíváncsi a felnőttek világára, és szeretne a közelükben lenni, tudni arról, hogy mi történt a nagy családban azóta, amióta nem találkoztak? Hamar megkaptam a „kíváncsi Fáni” becenevet anyukámtól, ami méginkább fokozta a kíváncsiságomat. A hatvanas évekre visszanyúló nagycsaládi találkozásoknál hamar ki is alakult az a rend, hogy a közös ebédek után a gyerekeket nyáron hamar kitessékelték a szobából a szabadba, hogy játszanak egymással, és a felnőttek nyugodtan tudjanak társalogni – ma sem tudom miről. És már nem is fogom megtudni, mert már nincs kitől megkérdeznem, hogy ugyan miről szólhatott az a nagyon szigorúan felnőtteknek fenntartott csevegés, kacagás, fesztelen jókedv – amiből én (és a többi rokon gyermek) kimaradtunk.

Az általános és középiskolai évek a tanulás biztos lépcsőfokai. Egy kíváncsi gyermek egészen biztosan sokkal több mindent fog megtanulni – akár akaratán kívül is –, mint egy szenvtelen, unott és közönyös természetű gyerek. A kíváncsi és érdeklődő gyerek sokkal hamarabb belelapoz egy-egy könyvbe, és még az is előfordulhat, hogy a véletlenszerűen választott könyvhöz nem elég érett. Mégis sok minden olyan dologgal gazdagodhat, ami később hasznára válhat.

Hol van a határ a kíváncsiság és az érdeklődés között? Ezen is elidőzhetnénk jó hosszan, lehetne vitát nyitni róla, de minek. Én a magam részéről felnőtt koromra eljutottam odáig, hogy kifejezetten szeretem az érdeklődő ember típust. Én magam is az volnék. Néha szívesen felemelném a telefont, hogy a több éve nem látott embertársamtól megkérdezzem: - Hogy vagy? Mi újság van nálad?  S hogy mégsem teszem, az a gyermekkoromra vezethető vissza. Időben behúzom a „vészféket”, így bennem is rekedt az elmúlt évtizedekből jó sok fel nem tett kérdés. A szüleim is tehetnek róla egy kicsit, hogy inkább lettem zárkózott és visszafogott természetű ember, mert ugyanannyi erővel terelhettek volna sok-sok beszélgetéssel olyan irányba is, hogy válhatott volna belőlem egy sokkal könnyedebb, kedvesebb és nyitottabb természetű ember, aki nem kíváncsiként, csupán érdeklődő természetűként aposztrofálja magát.

Nagyon régen örömmel olvastam valahol, de még az is előfordulhat, hogy maga Vámos Miklós mesélte el magáról egy beszélgetős műsorban, hogy ő bizony nagyon szeret benézni este a kivilágított ablakokon át egy-egy idegen otthonba. Hát így vagyok ezzel én is, csak annyi változtatással, hogy én már ezt virtuálisan teszem meg, és kifejezett invitálással. Számos személyes videócsatornát fedeztem fel magamnak, ahol nem kell azt érezzem, hogy húúúú, de kíváncsi vagyok, mert a kedvenc youtuberem önként mutatja meg a konyháját, fürdőszobáját, remek praktikáit, ügyes főzős tudományát, és én örömmel leshetem el a nálam jóval fiatalabbaktól is, hogyan is kell jól és praktikusan szervezni a mindennapi életet, utazást, kirándulást.

Mi legyen a végén a „csattanó”?

Légy mindenre kíváncsi barátom, barátnőm! – de csak egy határig! Érezd meg biztosan, hogy hol a határ!

"Egy kis kíváncsi kacsa..." Ezt dúdolom itt magamban, s közben arra gondolok, milyen nagyon kiváncsi vagyok, illetve lennék erre a bejegyzésemre, ha megírnám... Vajon mi is kerülne bele? Egyáltalán, kíváncsi voltam én gyerekként? És később? 
A pletykaszintű dolgokra sosem voltam vevő, de azért nem csukott szemmel és zárt füllel éltem.  Főleg egy munkahelyen nem árt, ha az ember kicsit figyel, kicsit kíváncsi. Csak hát egyáltalán nem érdekeltek a folyosói pletykák.
A jó értelemben vett kíváncsiság végülis érdeklődés. Amihez kötődünk, ami vonz, arra önkéntelenül figyelünk. Ez is változik korszakainkban, az évek előrehaladtával. Van azért, ami megmarad s végigkíséri az életet. 
Nálam ez hogy is volt, hogy is van?
Azt hiszem, az emberekre vagyok kíváncsi igazán, ez az érdeklődés ugyan enyhült, korlátozódott, már nem olyan széles sávban mozog, de még mindig elgondolkodtat ki mit miért tesz, tett, miért viselkedik így vagy úgy. És bevallom, idegesít, ha nem értem, nem találom meg a háttérben az okokat. Na ilyenkor ismerem fel magamban a kíváncsiságot. 😉

Valami ilyesmikről írtam volna ebben a bejegyzésben, talán. De most félre kell tennem a billentyűzetet. Ugyanis kíváncsi vagyok, mikorra rakodom össze, pakolom be az életünket. Mert most költözés van, nem kíváncsiskodás. 😂

szenvedélyes tudásszomj

 bocs, hogy már megint itt vagyok, de találtama egy 2016-os verset (mert rendezgetem őket) 

és ez - témájában - nagyon ide vág!

ideteszem:

szenvedélyes tudásszomj

vezetett

kezdettől fogva,

tán mikor még

járni se tudtam

a kíváncsiság

mindent elolvastam

amit otthon találtam

a nem nekem írtakat is

még Freudot,

Schopenhauert is

a 19. század

erkölcstanát

mert minden érdekelt

a kint és a bent

egyaránt

egyre inkább

a bent

ez a belső

végtelen

világ

a szerelmeimben is

és még ma is

a teremtésbe szerelmesen

kutatom a kint és bent

rejtélyeit

2016. ápr 9

A nem-kíváncsi kislány

Nem voltam kíváncsi gyerek, legalábbis az olyanokhoz képest, akik mindig tudni akartak mindent, belekotnyeleskedtek az osztályban a mások beszélgetésébe, mindenbe beleszóltak, mindenre rákérdeztek (igen, ez már inkább kíváncsiskodás).  A kíváncsi gyerek, ha ismeretlen helyre vetődött, ott megnézett mindent, odament, megfogdosta az először látott környezet tárgyait. Én nem, mert úgy szoktattak, hogy az nem illik. Amikor erről valamikor az ősblogban meséltem, néhány olvasótárs finoman, de világosan kifejezte szörnyülködését, és mindenki azt hitte, hogy én valami borzasztó szigorú, katonás drill alatt nevelkedtem. Pedig csak az írtam le, hogy amikor valakihez vendégségbe mentünk, előtte anyukám kitanított: ha bemegyünk a lakásba, ne bámészkodj, mert az nem illik, ne nyúlj semmihez, csak egy süteményt vegyél ki, ha másodikkal is kínálnak, mondd szépen, hogy köszönöm, nem kérek. Máig emlékszem két hozzászólásra (mekkora veszteség, hogy a freeblogos kommentek már rég elúsztak a semmibe!), amikor M. nagyon visszafogottan és udvariasan azt írta, hogy ő nem tud ilyen illemszabályról, L. pedig biztosított róla, hogy ha hozzá elmegyek, ott bátran nézelődjek, ahogy csak jólesik! 😊

Azért a vendégséges sztorihoz hozzátartozik, hogy például Gréti néniéknél, ahová a fent említett utasításokat kaptam, volt a szobában egy nagy zongora. A vágyaim netovábbja, zongora! Nyilván olyan vágyakozva néztem – persze bámészkodás nélkül, csak úgy gyerekmódra – , hogy Gréti néni odaültetett és játszhattam, jobban mondva pötyögtethettem, merthogy olyan 4-5 évesnél nemigen lehettem több, még csak annyit tudtam, hogy minden billentyű más hangot ad, és azok a hangok nagyon szépek voltak.

De az biztos, hogy ez a nem-kíváncsiskodás évtizedekig megmaradt bennem, legalábbis ami az idegen környezetet, főleg a mások lakókörnyezetét illeti. Előfordult nem is egyszer, hogy valaki tudva, hogy látogatóban voltam egy közös ismerősünknél, kérdezősködött, milyen az illető lakása. Mondtam, fogalmam sincs, nem néztem körül. Sose akarták elhinni, pedig tényleg így volt, kivéve persze, ha valaki körbevitt a lakásában kifejezetten azért, hogy megmutassa a részleteket.

Persze azért volt sok minden, amire kíváncsi voltam. Hogyan működik ez vagy az, például a mackó hasában a brummogó. Nem, nem szedtem szét az állatot, annál sokkal megbecsültebb kedvencem volt, csak tapogatózással próbáltam kideríteni, mikor brummog és mikor nem (egyébként úgy nagyjából rá is jöttem). Valamint mindenféle szerszámra, szerelni valóra kíváncsi voltam, amit az apukám éppen bütykölt, mert ő mindig bütykölt valamit. És jó partner is volt a kíváncsiságom kielégítésére, szerintem örült, hogy lány létemre érdekel az ilyesmi. Elmagyarázott mindent, miközben csavarozott, vágott, fúrt, faragott, forrasztott és még ki tudja, mi mindent csinált. Nagyon szerettem, ha engedett részt venni  ilyen munkában, megtanultam, hogy hegyes, éles szerszámot sose magunk irányában működtetünk, ez azóta is mindig eszembe jut, ha a késsel nemtörődöm módon magam felé kezdek vágni. Ma is szeretek olyan műsorokat nézni, ahol szakmák mesterei dolgoznak tárgyakon, nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy ezermester szakember szétszerel valamit és megpróbálja kitalálni, hogyan is működik az a számára ismeretlen, életében először látott eszköz – és mindig rájön! Mert kíváncsi.

Aztán jóval később már egyre inkább kíváncsi lettem. Például az emberekre. Érdekel a természetük, és az is, hogy mitől olyanok, amilyenek. Miért reagálnak erre vagy arra így, vagy úgy, és mire vezethető vissza a viselkedésük? Mi indíthatja az egyes embert valamilyen reakcióra, mi az oka a lépéseinek? És  valamelyest már ismerve az illető természetét persze az is érdekel, hogy egy-egy élethelyzetben mi várható, kiszámítható-e, hogyan reagál, mit lép majd.

A számítógép megjelenése az életemben harmincvalahány évvel ezelőtt rögtön kíváncsisággal töltött el, bár akkor még csak nagyon kezdetleges formáival találkoztam (Commodore 64, meg a percek alatt megtelt floppy, de rég is volt...). A "rendes", komolyabb gépeket pár évvel később ismertem meg, azóta is mindig ki akarom deríteni a titkaikat, nem nyugszom bele, ha nehezebben megy, és nem adom fel, amíg meg nem oldom a megoldani valókat. Kíváncsi vagyok, hogyan működik a gép és az egyes programok, előfordul, hogy csak próbaképpen telepítek valamit, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen. Ha bármilyen probléma merül fel, addig próbálkozom, míg meg nem oldom, de ehhez kíváncsiság kell. Rá kell jönnöm, mitől keletkezett a hiba, aztán pedig mi erre a megoldás.  Képes vagyok kiszerelni a laptop billentyűzetét, hogy lássam, tényleg olyan egyszerű-e kicserélni jól működő, új billentyűzetre, ahogy azt egy youtube-videón bemutatják (és tényleg olyan egyszerű). 😊  

Aztán amikor már az internethez is hozzáfértem napi gyakorisággal – ez éppen 25 éve kezdődött – , akkor lettem csak kíváncsi igazán, és ez azóta is, megállás nélkül tart. És mint tudjuk, a kíváncsiság kielégítésére meg is van minden lehetőségem, hiszen megtalálhatok mindent és bármit, amire szükségem van. Adatok, információk, összefüggések, ez mind rendelkezésemre áll, csak kíváncsinak kell lenni rájuk, én pedig nagyon kíváncsi vagyok. 😊

Éltető kíváncsiság

  Van egy órám, míg melegszik az ebéd (jó adag borjúragu, ami vagy 4 napig leveszi a vállamról a főzés gondját), megpróbálom összeszedni gondolataimat, emlékeimet a "kíváncsiság" témájáról, nehogy a végén nagyon összetorlódjanak a résztvevők írásai. 

   Közel áll hozzám a téma. A kíváncsiság mondhatni első számú mozgató erő számomra. Remélem, életem végéig elkísér, mert meggyőződésem, hogy a legjobb orvosság az unalom ellen.

   Kis korom óta sokszor hallottam, hogy olyan kíváncsi vagyok, mint Kispál Eszti (apai nagyanyám, akivel egy fedél alatt éltem majd 20 évet, haláláig). Nagyanyám szobája az utcára nézett, s ha egy árnyék elhaladt az ablak alatt, rögtön félrehúzta a függönyt, hogy lássa, ki ment az utcán. Esetleg ki is szaladt az udvaron át a kapuig. A járdán biciklizőket néha söprűjével fenyegette, hogy tartsák be a szabályt. Átadta talán nekem is ezt az ellenállhatatlan erőt, mely a meg nem értett titkok felfedése felé vonz bennünket. Igy vettem rá majd két évvel fiatalabb öcsémet úgy 6 éves korom táján, hogy álljunk az rá apa szerelmetes dinnyepalántáit védő melegágyi ablak üvegére  -  mezítláb!  -  hogy vajon elbír-e bennünket?... Nem bírt el, ripityára tört, s vele a gyenge palánták!... Később, úgy 9-10 éves lehettem, mert már az új házunk kertjében történt, hogy meggyőztem öcsémet, hantoljuk ki az ugyancsak általunk egy cipősdobozban eltemetett kiskacsát, s nézzük meg, hogy néz ki kb. egy hét múlva... Hát, életem máig is egyik legmegrázóbb élménye maradt, és nem csodálnám, ha ez lenne a halott állatok iránti iszonyom első állomása. Sőt, a halott állatokon túl, általában a halál egészére kiterjed. Első közvetlen, "emberi" találkozásom 2006-ban, G. képében történt vele, de ez elől már nem tudtam elmenekülni...

   Gyerekként szerettem kipróbálni, ellesni bizonyos kézügyességet kívánó dolgokat : ide tartozott a kötés, hímzés, horgolás, necc, de a kosárkötés is... Nomeg a rajzolás is itt kezdődött talán, mert anya néha rajzban is mesélt. Én pedig úgy tudtam kíváncsiságomat a "hogyan készül?" irányában  legjobban kielégíteni, hogy magam is megpróbáltam.

   A kíváncsiság felnőtt koromban intellektuálisabb szintre terelődött. Kíváncsi vagyok a dolgokra, az emberekre, próbálom beleélni magam a különböző élethelyzetekbe. Igy mielőtt ítélkeznék, igyekszem a lehető legtöbb tényezőt feltárni, mentségeket, igazolást keresek, nemcsak elmarasztalást. Számomra minden ember egy felfedezendő világ. Igyekszem minél jobban kibogozni, megérteni. Hol ér véget a kíváncsiság, hol kezdődik az érdeklődés? Talán itt.

  Mindennek legnagyobb veszélye számomra abban rejlik, hogy rengeteg időmet falja fel! Ha pl. elkezdek szemlélődni egy könyvben, esetleg ne adj isten az Interneten, jaj az időmnek! Elveszek a kíváncsiság tengerén, mert mindennek a végére akarok járni. Igy van ez a rádióval, a tévével is, főleg mióta a távirányítót feltalálták! Kicsit jobban járok, ha a gépet ki tudom kapcsolni, mielőtt letelepednék a TV előtt, mert úgy éjjel 2-3 óra tájban nagyon veszélyes a távirányítót kézbe vennem vagy a számítógépen kerülnöm egy utolsó kört! Többnyire akkor fekszem, amikor "normális" ember kel. De úgy érzem, amíg él bennem a kíváncsiság egy szikrája, én is élek. Hogy "aztán" mi lesz? Remélem, SEMMI. Nem vagyok rá kíváncsi.

a dinnyepalánták idején...

   

örök kereső

 "KIVÁNCSISÁG"? - hirtelen nem is tudtam, mit lehet erről a témáról írni

de most eszembe jutott

amire nagyon is "kiváncsi" vagyok kezdettől fogva ,arra a választ tán sose kaphatom meg, itt, ebben a dimenzióban legalább is

Hogy mi ez az egész ... világ(mindenség), s milyen, ha van, a túl világ...

A végső kérdések érdekelnek leginkább, amikre nincs válasz (egyelőre) -erre fűzhetők föl a többiek...(de mind réstletkérdésnek tűnik hozzá képest)

ugyan ki elégithetné ki

számtalan könyvet elolvastam már, s mindhiába...

örök kereső vagyok, maradtam

más szóval úgy is mondhatnám "kiváncsi" (?)

Hogy is volt?

Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel!

Kíváncsi lehettem, mert hamar megöregedtem.
Igen.
Egyszer csak valaki csókolommal köszönt,
egyszer csak valaki átadta a helyét a buszon,
egyszer csak valaki azt mondta, hogy Miklós bácsi.
De vissza a kíváncsi témához.
Azonnal adódik a kérdés: Kíváncsi vagyok-e vagy érdeklődő?
A kíváncsiság egyféle rendetlen kívánság. Az érdeklődés pedig nagyon is pozitív valami. Felkészülés ez életre, ingerencia a több ismeret megszerzésére.
Informálódás, hogy egy-egy kérdéskörben alapos legyen tájékozottságom.
Olykor nehéz a kettőt elválasztani egymástól. Talán, ha állapotomból következik érdeklődésem, akkor jogos a „kíváncsiságom”, ha pedig nem, akkor nem jogos, hanem pusztán kíváncsiság részemről.
A kisgyerek „mi”- és „miért”-korszakai a legalapvetőbb életigenlés részei. Egy tanár is – ha igazán az –azoknak a nebulóknak örül, akik megkeresik a szünetben, hogy új részleteket ismertessen nekik az órán elhangzott dolgokról.
Eme szerény bevezetés után személyesebb vizekre evezek.
- Első kérdéseim még selypesek voltak: Ezs mi ezs? (Vö. Apu hod med be azs a nad elefánt azs oroslán ballangjába?)
- Már iskolás voltam, amikor érdekelt, hogy a Mikulás hogyan férkőzik a régi típusú kettős ablaktábláink közé, hogy meglepetését lerakja. Mivel egy szobánk volt, lefekvéskor elhatároztam, hogy nem fogok elaludni, ameddig nem kapok választ kérdésemre. És nem aludtam el, és választ kaptam, és nem kellett senkitől felvilágosítást kérnem. Láttam, amit láttam, és megnyugodva aludtam el.
- Érdekelt volna az is, hogy amit karácsonyra kértem, meg fogom-e kapni. Észrevettem, hogy a spájzunk legfelső polcára került egy nagy kartondoboz. Ez felkeltette érdeklődésemet. Megnéztem, mik vannak benne. Megnyugodva láttam, hogy a kért vacak is benne van. Ám odalett a meglepetés öröme.
- Érdekelt volna, hogy hogy kell hozzáfogni az amatőr rádióépítéshez. Nagybátyámnak (amatőr rádiószerelő volt) rossz kérdést tettem fel: Érdekes a rádióépítés? Huhhh… Mire ő: Ha érdekel, akkor érdekes. Ezt a pábeszédet nem tudtam tovább folytatni.
- Érdekelt, hogy hogyan manővereznek a vitorlások az ellenszélben. Utánanéztem ábráknak.
A vállalati nyaralónak volt egy szörfje. Hogy hogyan kell rajta manőverezni, megvettem a Szörf. c. könyvet. Ebből tanultuk meg a technikáját feleségemmel együtt.
A Rubik- kocka forgatása nekem kínai volt. Ezt is könyvből tanultam meg. )Ma már nem tudnám helyre forgatni a kocka színeit.)  
Megvettem Sztrókay sorozatát a fizika egyes részterületeiről, mert érdekelt, az Én múzeumom c. sorozatot, mert érdekelt a képzőművészet. Ugyanezért a Természettudományok zsebkönyvét.
Ezek autodidakta manőverek. Úgy látszik, kevéssé kérdezősködtem az emberektől, magam jártam utána a dolgoknak.
Később kíváncsi voltam, hogy fiunk vagy lányunk fog-e születni, hogy hogyan néznek ki, még később, hogy mit játszanak. Izgalmas volt titokban megfigyelni őket.
Kíváncsi voltam, milyen emlékekkel jönnek haza egy-egy táborból, hogy miről szólnak az év elején kapott tankönyveik, hogy kit választanak életük párjának?
Felnőttként kíváncsi voltam, hogy működik az autónk. Vettem szerelő könyvet. (Hogy másfél évtizedes működés után miért áll meg meghatározhatatlan időnként a 6. autónk, a Mitsubishi Colt, arra nem jöttem rá. (De nem jött rá négy különféle szerelő se.)
Hogy kopásaimat mi okozza, ezügyben jelenleg is érdeklődéssel fordulok házi orvosunkhoz.
A ma embereként tagadhatatlan, hogy túl sokat üldögélek az internet előtt, s alig győzök szabadulni a mindenféle számomra fölösleges információdömping elől. Maximálni kellene magamnak az előtte töltött időt?
Egyik utolsó kérdést barátom kapta, akinek csak napjai voltak hátra. Nem fél a haláltól? Mire ő: - Nem félek, de izgulok, hogy vajon milyen odaát.

Ne legyél kíváncsi, mert hamar megöregszel! – alighanem mindenki hallotta már ezt a mondást vagy másnak, vagy neki magának szánva. Mennyire voltál kíváncsi gyerek úgy általában? Mire voltál kíváncsi, mindig mindenre? Vagy volt valami, amit szerettél volna úgy igazán, nagyon megtudni? Akár kíváncsi természetű voltál, akár nem,  az évek múlásával változtál-e ezen a téren? Tessék emlékezni, átgondolni, hajrá!

Mazsola

Eltűnt, elveszett, elkeveredett dolgaink, a későbbi, utánunk következő sorsukat ismerjük néha, máskor meg fogalmunk sincs mi lett velük.

Először nem is tudtam, miről írjak majd, mert csupán egyetlen egy esetre emlékszem, amikor nagyon szomorú voltam egy "naaagy"veszteség miatt.😂  Ugyanis Lillafüreden ott maradt az étterem asztalán a szivacs Mazsolám. Rózsaszín volt, kb. 6-8 centis, kis műanyag talppal. Ez valószínűleg 1964 nyarán lehetett. Sőt, biztos akkor. (65-ben Anyukám a nyarat szinte végig a füredi Szívkórházban töltötte, ahol a szörnyű diagnózis miatt Apám a Kossuth forrásnál egy padon zokogott...S ezért ment Algériába dolgozni, az észak-afrikai klíma miatt.) Na, de mint rendesen, megint elkalandozom. Mint egyes tárgyaink. Ahogy az én kis Mazsim is (Jé, Anyukám néha Mazsinak hívott, most jutott eszembe, ahogy leírtam. Meg Sárának, Kuksikámnak, Endi-Bendinek. 😂. Na igen, ma valahogy egész nap itt vannak "körülöttem" a szüleim, bármit csináltam, mindenről ők jutottak eszembe. Vannak ilyen napok. Szép ez, meg nagyon fáj is.)

Visszamentünk persze, de már nem volt ott, hiába kérdeztük a pincért. Talán még sírdogáltam is egy kicsit. Vígasztalhatatlan voltam, igen. Azért hamar "feldolgoztam" a veszteséget! 😄.Hiszen Egerben nyaraltunk, beutalóval, és ez volt az első ilyen alkalom az életemben. Az utazás is, Eger is, meg a nyaralás, a strand a dögönyözővel, a fürdő, a szálloda, ahol kedves szudáni egyetemistákat ismertem meg - akkor még lehetett azt mondani, hogy néger, nem volt ennek semmilyen rossz felhangja - , a szálloda éttermében vacsoráztunk, ahol szólt a zene. Mazsolát meg végül aztán kaptam egyet, plüssből. Igaz, már felnőttem addigra.Vagy 10 éve a lányom vette nekem, ismerve a történeemet. Ott van most is az ágyamnál. A kis unokáim szívesen játszottak vele. Mostanában épp a legkisebbik, aki mindig oda rejtőzik bújócska közben. Hú de nehéz rátalálni, nagy a nevetés, ha mégis sikerül🤭.

No de mi is jutott eszembe még a többiek bejegyzéseit olvasva? Igen, bizony vannak dolgaink, amik egyszerűen csak szőrén-szálán eltűnnek. Nemrég egy teáskanalat keresgéltem égre-földre, mert hosszú nyelű, a nagy doboz tejfölt, joghurtot azzal keverem, vagy kanalaztam ki belőle a szükséges adagot. Sehol sincs, elnyelte a ház. Pont mint a barna kord kertésznadrágomat. Mikor újra divat lett, a lányomnak hiába akartam előszedni, eltűnt, nyoma se maradt.

Aztán az a sok-sok mindenféle "cucc", amiket évtizedek alatt használtam, hordtam. Emlékük is feledésbe merült, néha csodálkozik rá az ember egy-egy régi fotón felismerve, hogy jé, hát ez is meg az is volt .😳. 

Ez a mostani témánk engem egyébként is mélyen érint. Olyan nagy változás előtt állunk, aminek előzménye egy nagy-nagy szelektálás, válogatás, célszerű szanálás és hátrahagyás. Mert elhagyjuk a házat, amiben 86 óta élünk, ahol felcseperedtek a gyerekeink, ahonnan felnőve kirepültek. Amit a dédapjuk épített közel száz éve, ahol a nagyszüleik felnevelték a fiaikat. Igen, és ahol az apukájuk felnőtt, ott, ahol ők is. Rengeteg felesleges, évek, sőt évtizedek óta nem használt, sokszor elfeledett holmi sorsáról kell majd az elkövetkező hetekben, az ősz elején döntenünk. Picit talán ijesztő is? Nem, azt hiszem csak nehéz lesz és elég fáradságos. De ha egy jó, egy örömteli változás előtt áll az ember, rengeteg tartalék energiát tud felszabadítani. Tele ugyan a padlás (szó szerint is, ráadásul 3 van😱), de az elengedéssek nem lesz gond. Hisz visszünk magunkkal minden fontosat, lényegeset. Annyi, de annyi emléket, amennyit csak elbír a lélek és az emlékezet. Azok a tárgyak, dolgok, amikre szükségünk lesz, azoktól sem kell szerencsére megválnunk. A könyvektől például. 

Az pedig, hogy még életünkben kicsit rendezhetjük a dolgainkat, könnyebbé tesszük talán a gyerekeinknek is a majdani,  -remélem még sokára bekövetkező - gondokat .

Szolg. közl.

Kedves játszótársak, szíveskedjetek piszkozatot véglegesre igazítani, esetleges további bejegyzés-ötleteket megírni és mindezeket közzétenni. Az ötödik héten vagyunk, vasárnap témát váltunk.

Kérek mindenkit a jelenre és a jövőre nézve is, ha látja, hogy valaki épp nemrég tett be új bejegyzést, akkor a sajátja közzétételével várjon legalább egy-két napot, de minimum 24 órát (ha nem világos, hogy miért emeltem ezt ki, elmagyarázhatom...), hadd legyen esélye annak a másiknak is arra, hogy észrevegyék az olvasók. Én is mindig figyelem a még bent lévő piszkozatokat, és  nem fogom "lecsapni" az új témával, hanem kivárom, hogy egy-két napig olvashassa a publikum.
Igazán kevés belső szabályunk van, hát tiszteljük meg írótársainkat ezzel az egyszerű, csupán kis odafigyelést igénylő újjal. Köszönöm!

Nemcsak tárgyak

Igazán nem számítottam arra, hogy ennyire elevenembe fog vágni ez a téma!

Úgy gondoltam, majd elírogatok arról, hogy igen, vannak tárgyak, amiknek a hiánya még ma is bennem ég. Pedig megértettem és elfogadtam annak idején a szüleim magyarázatát, hogy te ezzel már úgyse játszol, ezt már nem használod, adjuk oda, hogy fog örülni neki valaki! És így tűnt el a Fábián maci, a festett műanyag fejű Eszter baba, a Babaváros könyv és sok minden más. Akkor nem is hiányzott annyira, mert mindig lett helyettük valami új. Meg azt is fölfogtam, hogy a lakás mérete határt szab a mindent-megőrzésnek. A hiány érzete csak évtizedek múltán jelentkezett. Égetően, fájón... Képes voltam protekciósan elmenni a könyvtárba, hogy kezembe vehessem újra a Babavárost...
Ahogy nődögéltem, az egykor a szívemnek kedves tárgyak hiánya is velem nőtt. De már megbékéltem ezzel az érzéssel, együtt tudok élni vele.

És akkor most elveszett a kiskanál! Az egyetlen, ami valahogy túlélt mindent, a gyerek-étkészletem utolsó, megmaradt darabja. Akkor nagykanálként szolgált, ma már csak kiskanál-félének használtam, azzal ettem a tejbegrízt, tejberizst, ha éppen olyat főztem, meg a mindenféle vásárolt poharas nyalánkságokat. Valószínűleg egy ilyen pohár lett a veszte, amivel együtt véletlenül kidobhattam. Mert a konyhát már föltúrtam egyik sarkától a másikig... és nincs...nincs sehol. Pedig csak egy tárgy, de mégis, mintha most tépték volna ki a múltamat. Ha mégis meglenne, megírom!

a ház, a kert,.

 Rájöttem, túl sok és túl nagy a tárgyi veszteségem, tán ezért is hallgattam róluk:

a régi házunk,  a kertónk ... s csatolt részei. pl egy fehér pad

mint ahogy kerülöm is lokálisan, az utcáját...("Vannak utcák, vannak házak, hová többé sose járnak...")

de itt-ott fel-felbukkan irásaimban: nagyon is... mert nem lehet elfelejteni, elnyomni, folyton bennem van, elveszettem is... sőt

A RÉGI HÁZ KÖRÜL" - S BELÜL (2008)

Ma - végre - nem csak megkörnyékeztem a régi házunkat, amit még nagyapám építtetett pont 100 évvel ezelőtt, s ami szinte teljesen újjá lett építve - bár a homlokzat - városképi védettsége miatt- megmaradt, hanem be is merészkedtem... Valóban, merészség kellett hozzá. Lányom mindig is mondogatta, hogy majd elkísér, de már csak akkor szóltam neki, mobilon, mikor beléptem: "bent vagyok a házban", értsd az egykori házunkban, azaz a bútorbemutató teremben (mit teremben, termekben), az íróasztal mögött ülő kisasszony rögtön felajánlotta a segítségét, kísérni akart, mondtam, kösz, csak körülnézek - azt nem árultam el, hogy nem a bútorok közt, hanem a szülőházam, anyám szülőháza, gyerekem szülőháza falait akarom csak megszemlélni ebben az újjászületett, majdnem felismerhetetlen reinkarnációjában... Határozott léptekkel vágtattam, a két egykori szobánk felé, amely a több szobánkból befalazó államosítás után lakásunk lett, maradt és... és, innen nem a tudatom irányított, valamit éreztem a szívemben, valami nyomást, meg könnyeket összegyűlni a szememben, és bambán bámultam ki az egykori ablakokon, ugyanarra az utcára, mint 55 évig, néztem az álmennyezettel és a feltöltött padlóval megrövidített falakat, ajtókat, melyek dupla szárnya le lett szerelve, az udvari szoba ablakain át a felismerhetetlen udvart, ki hinné, hogy itt valaha orgonák voltak, meg aranyeső, meg bababarózsa, meg konyhakert is, meg az öreg diófa, jaj, meg az egész életünk, anyám a kis padon krumplit pucolva, lányom a felfújt medencében pancsikolva, meg az ablakok, amik ki vannak cserélve, mint szinte minden, még a falak is, átépítve, (hiszen akkora repedés volt rajta, már attól féltünk, ránk dől), meg, igen, az ablakok is, kicserélve az udvar felé, ennek nincs is párkánya, amin olyan jó volt ücsörögni, míg belefértem az ablakrésbe az ajtó és udvar közt, bent is, kint is egyszerre, de ez az udvar se az az udvar, gyönyörűen körül van kerítve új kőkerítéssel, kikövezve, az utak mellett díszes kandeláberek, és ki is van írva, hogy PARKOLÓ... mint ahogy az egész házra, hogy BÚTOR BEMUTATÓTEREM... G-ék már nem laknak itt... Pedig milyen gyönyörűen "be van bútorozva" az egész ház, csodás, modern bútorokkal, még zsúfoltabban, mint a mi időnkben, amikor, államosítás után a két szobába zsúfoltak bennünket, de itt most nem lakik senki, itt nincs rokokó garnitúra, se ónémet ebédlőszekrény, se az aranyos, angyalos kristálycsillár, de a két tükrös szekrény egymást tükrözve, se a... jaj, semmi se, ami a mi régi életünkre emlékeztethetne, csak én tudom, mi volt itt egykor, kifelé tartva mondom, majd lemérem centivel otthon (otthon? ez volt az "otthon"!) a méreteket, a kisasszony ad készségesen egy katalóguskönyvet, mondom majd visszajövök, feltétlenül, megnézni alaposabban is a bútorokat, a katalógust meg majd, mikor zárva vannak.

aliz2. :: 2008. máj. 2. 20:21 :: 11 komment :: Címkék: emlekek, emlekezes, mult, valtozasok

KERT, CSILLAGOK (2019)

kert, csillagok

nem is a ház
hanem a kert
hiányzik igazán

reggel kimenni
málnát szedni
vagy meggyet
ledőlni a diófa tövébe
vagy olvasni felmászni rá
a fehér padon ülni Vele
az orgonabokornál
kiteregetni két fa közt
kihúzott kötélre
a kimosott ruhát
s tisztán összeszedve
este felnézni
a csillagos égre

…..

nem is a kert

hanem a csillagok….