Tévés történelmem

   Valamikor a hatvanas évek elején kezdődött közös történetünk a televízióval. Az általános iskolát végezhettem (1962-ben ballagtam a VIII-ból), esetleg a gimnázium elejét. Nekünk természetesen nem volt tévénk, ezért egyik barátnőm közelebbi szomszédjához nyertem időnként bejárást, tőlünk többszáz méterre laktak. Kis sámlit vittünk magunkkal, mert egész nagy számú közönség jött össze a nappali funkcióját is betöltő nagyszobában, melynek egyik sarkában állt a nagyapó ágya, aki velünk nézte a műsort dunyha alól, míg el nem szenderült rajta. Táncdalfesztival, egy-egy sorozat vagy film csábította össze a közönséget.

   Nem emlékszem pontosan, mikor lett saját tévénk szüleimnél. Akkoriban már nem ment ritkaságszámba, de az első fekete-fehér volt, és később helyettesítette egy színes Videoton. Algériai 2 évünk alatt nem hiányzott a tévé, így sokat olvastunk vagy társasjátékoztunk ismerőseinkkel. Berlini 6 évünk alatt lehetett a francia adásokat is fogni, ezért újra vettünk egy TV-t. François persze németül hallgatta az esti mesét s előtte a dalocskát, melyhez járuló dunyha- és párnahuzat máig is megvan nálam a kis figurákkal : "Sandmann, lieber Sandmann, es ist noch nicht so weit..." Még talán el is tudnám énekelni az elejét!...

   Az isztambuli 6 évben alatt fontos szerepe volt a tévének. Sportközvetítéseket, a híreket néztük rajta, nagyban hozzájárult a török nyelv tanulásához. A futball szókincsét immár a negyedik nyelven sajátítottam el. Ami a hazai (francia) filmeket illeti, videó kazettákon adtuk kézről kézre, az otthoniak vették fel és továbbították számunkra.

   Mióta visszaköltöztünk Franciaországba (úgy tűnik, véglegesen) a TV elfoglalta a családtagként neki kijáró helyet. A képernyő egyre nagyobb átmérőjű, egyre vékonyabb lett. Állítólag mindinkább fogy a közönsége, főleg a fiatalok körében. Más, újabb eszközök közvetlenebbül szólnak hozzájuk, telefonról, tabletről, más közösségi médiákról. Sokszor lerövidítve az alvásidőt is. Megszűntek a közös tévézések, amelyek a család apraját nagyját összegyűjtötték a TV előtt, nagyobb biztonságot nyújtva ezzel a gyerekeknek, akik így nem maradtak egyedül a rájuk zúduló, néha durva tartalommal. 

   A számtalan csatorna forradalmasította a tévézést, a kezdeti egyetlen program és főleg a hétfői szűnnap korával összehasonlítva, amellyel Magyarország valószínűleg egyedül állt. Jött aztán a távírányító forradalma, mely lehetővé tette, hogy fel se álljunk a program változtatásához, és aki a távirányítót bírta, bizonyos hatalom birtokába jutott.

   Az öregek egyelőre hűségesek a nagy képernyőhöz. Megszokás, vizuális komfort kérdése. Egyre nehezebb a fiatalokkal megosztani. Inkább mindegyik elvonul a varázstelefonjával saját elszigetelt bűvkörébe. Pedig nem is olyan régen, úgy 10-15 éve még együtt izgultunk egy-egy műsoron, rajzfilmen vagy filmen az unokákkal, s mennyivel jobb volt ez a fészekmeleg hangulat! A fiammal, míg itt volt fél évig gyakorlaton, többnyire a TV volt az esti programunk és mintegy visszaröppentett bennünket ebbe a régi meghittségbe. Végre nem magamban beszélgettem esténként!

vasárnapi tévézés