A mai 70-80 éveseknek minden
túlzás nélkül életük talán legnagyobb csodája a televízió lehetett. Nekem
egészen biztosan!
Nincs ember közöttünk, aki ne tudna
felidézni a múlt század hatvanas éveitől kezdve néhány számára különleges
emlékként megmaradó filmet, filmsorozatot, ismeretterjesztő célzattal heti
rendszerességgel megjelenő adást, ami akkor legalább annyira fontos volt az
életünkben, mint manapság az internet adta szórakoztatás, ismeretterjesztés. A
régi Táncdalfesztiválok szívfájdítóan szép dalait ha ma meghalljuk, ugyanúgy
dobban meg a szívünk, mint akkoriban kisgyermekként, kiskamaszként, fiatal
felnőttként.
„Rövid az élet!” – énekelte Toldy
Mária 1967-ben. Ha eszembe jut, és néha meghallgatom, ugyanúgy megdobban a
szívem, és futkározik a hátamon a hideg, és ma már a szövege, mondandója is
sokkal jobban hat rám. El sem kezdem sorolni mi minden volt rám el nem múló
hatással az elmúlt több, mint hatvan évben műsorok tekintetében. Inkább
fókuszálok az első tíz évre, amikor a mi családunkban is megérett a helyzet egy
televízió vásárlására.
Az első televíziónkat talán
1961-62-ben vásárolták a szüleim. Nagy képernyős Duna televízió volt, mely a
szüleim utcára néző szobájának ablakhoz közeli sarkában kapott helyet egy
akkoriban szintén újdonságként a lakásunkba kerülő bárszekrény tetején. A
televízió alatt csipketerítő, naná! Anyukámnak hatalmas választékban horgolta a
terítőket két idősebb testvérpár hölgy, miért is maradhatott volna ki épp a
bárszekrény teteje. Nem zavarta a lefelé nyíló ajtót ez a csipke, mert bár ital
is volt bőven a bárszekrényben, a szüleim egyáltalán nem nyitogatták napi
szinten, csak legfeljebb névnapok alkalmával. És persze én is, teljes titokban.
Az édesanyám barátnője gyógyszertárban dolgozott asszisztensként, és hogy,
hogyhogynem, mindig csurrant-cseppent egy kis tiszta alkohol anyukám konyhájára
is, amiből nagyon finom tojásflipp és csokoládélikőr készült. Jó sűrű volt
mindkettő állaga, így nekem a kis torkos gyermeknek az üveget megdöntve elég
volt az ujjamat beledugni, hogy az üveg nyakából kinyalhassam a sűrű tojás- és
csokoládékrémet. Soha nem buktam le, pedig elég gyakran rájártam az üveg „szájára”.
Ma is imádom mindkettőt, de tudatosan távol tartom magam a gyerekkorihoz
hasonló torkosságtól. Hamar függőjévé tudnék válni, mint a gyermekkori
televíziózásnak.
Hamar kialakult a család esti
rutinja. Bátyámmal este nyolckor már általában zártuk a napot, és villanyoltás
után hamarosan hallhattam testvérem egyenletes szuszogását, ami jelezte, hogy
Jóska „alszik”. Szüleim is elvonultak és bekapcsolták a televíziót. A két egybenyíló
ötször ötös szobánkat dupla szárnyú, különleges geometriai formájú színesen festett
üveges ajtó választotta el, aminek legalsó 8-10 milliméterén átlátszó volt az
üveg. No, én akkoriban épp akkora voltam, hogy letérdepelve az ajtó elé, az
átlátszó üveg sávja épp a szemem vonalába esett. Simán „végigtérdepeltem” egy
gyönyörű romantikus filmet, melyben életem első filmes csókját láthattam két
szép színész „előadásában”. Tátottam a számat, hisz soha nem láttam még ilyet
sehol, sem otthon, sem utcán, de még regényben sem olvastam róla. Hasonlóan
nagy hatással volt rám egy másik különleges film, aminek csodálatos zenei vezér
motívuma évekre elkísért. Csajkovszkij B-moll zongoraversenye volt. Jó tíz év
múltán tudtam beazonosítani a szerzőt és művét, amikor már huszonévesen gyűltek
a komolyzenei lemezeim. E két első filmet hatásában felülmúlta a Belfegor, amit
már kényelmetlenebb körülmények között kellett végigtérdepelnem, mert közben
nőttem nem kicsit, és csak fészkelődve-kínlódva sikerült az átlátszó sávot a
szemem előtt tartani. A Louvre-ban suhanó fekete ruhás alak felbukkanva a
jelenetekben különleges, félelemmel vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, ki
nem hagytam volna egy részt sem. Ezek a rendszeres esti tévézéseim örökre
megmaradtak az én titkomnak. Olyan szerencsém volt, hogy a szüleim soha nem
jöttek ki hamarabb a szobájukból, minthogy én már ne feküdtem volna a komplett hálószoba
bútorunk dupla ágyában, ami az ajtótól két méterre állt. Amúgy sem gyújtottak
soha villanyt, ha a fürdőszobába vagy a konyhába mentek ki este nyolc után,
figyeltek arra, hogy gyermekeik álmát ne zavarják meg villanyfénnyel. Besütött
a Hold, annak a fényénél közlekedtek. Évekig tévéztem szinte minden este, a
hétfői adásszüneti napot kivéve. Csodálom utólag is, hogy tudtam reggel minden
gond nélkül felkelni, az iskolában figyelni.
Esti közös televíziózásokra
később sem emlékszem, de az biztos, hogy a Tenkes kapitánya sorozatát már a
szüleimmel együtt néztem én is – talán – vasárnapi napokon. Valószínű így
lehetett, mert szállóigévé vált nálunk a „Tenkes” káposzta. Édesanyám ugyanis
egyszer épp töltött káposztát főzött, miközben elkezdődött a sorozat egyik
epizódja. Beszaladt a konyhából, majd simán „ottfelejtette” magát a televízió
képernyője előtt. A káposzta meg szépen elfőtte a levét, és a fazék alján
sorakozó káposzták feketére sültek. Apukám élete végéig emlegette, amikor
töltött káposzta készült nálunk.
1970-ben elköltöztünk a Timár
utcai két szobás lakásunkból, akkor már tizenhat évesen amúgy is akadt
érdekesebb programom is az esti televíziózásnál.
Szüleim életük végéig nagy
rajongói maradtak a tévé műsorainak. Én viszont igazán soha nem lettem
televízió függő, de azért a Szomszédok című teleregényt és egyéb sorozatokat én
is szívesen megnéztem. Majd ahogy megjelent a színes televízió, igyekeztünk mi
is hamar váltani a fekete-fehér készülékről, ez már egy minőségi változás volt
az életünkben. Ahogy bővült a csatornaválaszték, évekig függője voltam a Mezzo
csatornának, ahol komoly zenei műsorokat és a szívemcsücske balett előadásokat
nézhettem óraszám.
Manapság gyakran fordul elő
velem, hogy akár egy hétig sem kapcsolom be a tévét, de azt sem tagadhatom,
hogy most is van egy-két olyan időszakos műsora az RTL-nek TV2-nek, ami elé
rendszeresen odaülök, akár van értelme, akár nincs. A hatvanas évek kedvence a
televízió volt, manapság meg már sokan átpártoltak a mindenféle kütyük, okos
telefon, tablet, laptop, számítógép használatára, ahol az internet segítségével
rengeteg értékes órát tölthetünk a kütyük bűvöletében.
Kíváncsian várom, hogy megtörténhet-e
még az én életemben egy olyan új műszaki találmány megszületése, amire még
álmunkban sem gondolnánk, és ami olyan változást hozhat az életünkbe, mint amit
megéltünk az internet beköszöntével.
5 megjegyzés:
Hát nem csoda, hogy a Tenkest, a Belfegort írtad Te is, Éva. Meg a tévé lesését.😂 Egy korosztály vagyunk, ebből is látszik.
(Az viszont különbség, hogy bár Ti is 61 körül vettétek az első tévét, gondolom "simán", a városod boltjában. Nekünk falura csak protekcióval jutott 😂)
Szeretem az egyezéseinket. A tojáslikőr pl. Húsvétra mindig csináltak Anyuék is.Nagymamám a tarokkpartikra kávé és csokilikőrt készített, főleg a csoki ízlett, jó sűrű, szinte krémes volt, egy kis nyalintásnyit a kupic aljából kóstolhattam is. A patikában, ha jól emlékszem 96 %-os alkoholt lehetett kapni, 2 dl-t. Volt hogy engem küldött el a nagyikám, közel volt a Perczel utcai gyógyszertár. (Nagyon szép épületben, a sarkon köralakú portállal, szerettem odamenni, olyan otthon-illata volt)
A táncdalfesztiválokat mindig néztük, és a műkorcsolya bajnokságokat is, Vitray elmondta kűrruhák színét, anyagát is a közvetítés alatt, hisz még fekete-fehér készülékek voltak. Máig emlékszem a kedvenceinkre.
És írod a Csajkovszkij B-moll zongoraversenyt. Hosszú hosszú évtizedekig ez volt a kedvencem (még az esküvőnk zenéjébe is beválogattuk)
Egyébként sosem gondoltam volna Rólad, hogy ilyen huncut titokban tévéző voltál. És nagy mázlista, hogy sosem buktál le. 😉
rhumel
"A mi időnkben" a műsornézést erősen behatárolta a felnőttek ízlése és érdeklődése.Nálunk is a komoly zene, a balett, a hölgyek sorozatfüggése a kezdetektől (60-as évek) a közeli múlt időszakáig akár Éva beszámolója is a miénk lehetne.
Szerencsére mindig volt bérletünk a színházba, hangversenyre, otthon óriási lemezgyűjteménye Anyukámnak minden kultúrához bejárót adott. Nem tudom megmondani, mitől untam a sorozatokat. Bocsánat, bocsánat. Eleinte Kudlik Júlia műsorvezetésére, minden ismeretterjesztő újdonságra vevó voltam, ahogy a mai napig. Akár énekelhetném is, hogy "engem csak a majom érdekel". És amíg volt kabaré, Alfonzó, szellemi vetélkedők, főleg Vágó István élvezetes és izgalmas vezetésével, hát ezek nem értek föl semmivel.
Tévé helyett van most youtube, azt hívom elő, amit akarok.
Éva, már az előző beszámolók olvasása alatt kialakult bennem az a (kicsit fájdalmas) érzés, hogy a TV micsoda össznépi összetartó erővel bírt annak idején... Hiszen sokáig csak egy csatornát nézett az egész ország, azt se minden nap, tehát ugyanaz a program volt a beszélgetések tárgya... A 60-as évektől meg micsoda mágneses erőként vonzott szinte mindenkit!
Viszont - és itt jön a kicsit fájdalmas érzés: 1974-től elszakadásomat jelzi a közös élményektől! (nem számítva a másfél éves SzU-beli tartózkodásunkat, amiből szinte TELJESEN kimaradt a TV! pedig halványan emlékszem még egy interjúra is a moszkvai TV-ben, a magyar diákcsoport életéről kérdezgettek bennünket, B. Mari csoporttársammal mi képviselvén őket...) Aztán elmentem 74-ben... és attól kezdve szinte teljesen ismeretlenek az általatok említett műsorok és szereplőik. Gondolom, ugyanez a helyzet a kulturális élet egyéb területeivel is... Mivel alapjában véve mindig vígaszt keresek, azzal vígasztalom magam, hogy lám, milyen óriási kohéziós erővel is bír a KULTÚRA! És ez nagy örömmel tölt el.
Elnézést kérek, hogy csak most reagálok a kommenteitekre, sűrű volt az utolsó pár napom:)))
Rhumel, az a 2 dl tisztaszesz meglehetősen bekorlátozta a likőrkészítés mennyiségét. Ötven évvel ezelőtt a háziasszonyok nagyon kedvelték a saját készítésű likőröket. Ma már hatalmas a boltok választéka, nincs igazán szükség az otthoni ügyeskedésekre.
Rózsa, azt mondom, ne szomorkodj, hisz ha nem is azt láttad Franciaországban és előtte máshol a televízióban, mint amit mi Magyarországon, a lényeg az, hogy a kultúrát más formában, Te sem nélkülözted.
Éva, két decinként többször, több patikából azért egyszercsak elég lett ám 😉 (és "a felhő" még sehol se volt, ugye 😄)
rhumel
Megjegyzés küldése