Mit is írjak? Elég nehéz bármilyen gyerekkori kedvelt tevékenységet függőségnek értékelni, nézzük tehát, mi volt az, ami nékül nem tudtam elképzelni a napjaimat.
Például az olvasás. Minden jeles alkalomra – karácsony, húsvét, névnap, születésnap – kaptam könyvet. A karácsony estékre visszaemlékezve mindig azt látom magam előtt, ahogy valahova lekuporodva bújom a frissen kapott könyvet, netán könyveket. Volt egy karácsony, amikor Apu óriási papírdoboznyi könyvvel állított be, mind kivétel nélkül az Olcsó Könyvtár sorozat darabjai voltak, ő mint iskolai könyvterjesztő még az olcsónál is kedvezményesebb áron jutott hozzá. Számomra persze kincsesláda volt az a nagy papírdoboz, regények, elbeszélésgyűjtemények voltak benne darabonként 3-4 forintért. Egy csomó nagy klasszikus mű nem is volt meg otthon rendes, komoly kiadásban, ezeket csak ebben a sorozatban olvastam, és az erősen elhasználódott papírkönyvecskékhez nyúltam vissza évekkel később is, amikor már „hivatalból”, kötelező olvasmányként kellett újraolvasnom őket.
Aztán ott volt még a rajzolás. Mindenhová rajzoltam, a szüleim noteszába, nagymama imakönyvébe, írólapokra, füzetek hátsó lapjaira. Kisiskolás koromban főleg királylányokat és egyéb mesehősöket, virágokat, aztán kigondolt, fantázia-szülte tájképeket alkottam színes ceruzával, de festeni nem szerettem, mert sose sikerült úgy, ahogy akartam – és úgy se, ahogy a rajztanárnő Julika néni szerette volna. Ha órán festenünk kellett, az enyémet mindig kritizálta, nyilván joggal.
Későbbi iskoláimban is rajzoltam, unalmas egyetemi előadásokon például az akkoriban futó rajzfilmek figuráit, vagy geometrikus díszítményeket a lapok szélére, de irodalomtörténet órákon gyakran fantáziaindító ötleteket adott a tanár egy-egy mondata és azt azonnal képpé formáltam. Élénken emlékszem például valami olyan mondatra, hogy „a szimbolista költő szavakkal dolgozó muzsikus”, na ebből lett a kopasz zenész, aki egyik kezével zongorázik, a másikkal dobol, és a zongorabillentyűk, meg a dob és cintányér is tele van szavakkal. De rajzoltam karikatúrákat is némelyik tanárunkról, megragadva valamely jellemző belső tulajdonságukat, vagy gyakran használt kifejezéseiket. Ma már kijelenthetem, hogy ott néha a túléléshez kellett nekem a rajz.
Ahogy most idáig jutok az írásban, meglepetésemre kiderül, hogy felnőttkoromból még az ifjúkorinál is kevesebb függőséget tudok előhozni. Egyetlen dolog van, ami nélkül elképzelhetetlennek tartom az életemet: az internet és mindaz, amit a számítástechnika őrületes fejlődése az elmúlt huszonvalahány év alatt hozott. És most előadhatnám szokásos expozémat arról, hogy akaratomon kívül ugyan, de mennyire pályatévesztett vagyok, et cetera. Viszont ha már így adódott és akkor voltam pályaválasztó tizennyolcéves, amikor még nem volt opció ez az irány, most már viszont a megismerkedés első percétől kezdve mindent ki akartam aknázni ebből a számtech vonalból az elmúlt huszonvalahány év alatt és ez így van a mai napig. Szeretem megnézni, milyen a gép belseje, szeretek operációs rendszert újratelepíteni, szeretek csak úgy kíváncsiságból programokat kipróbálni, szeretek felmerülő problémákat megoldani, és még ezer dolgot szeretek benne. És persze nagyra értékelem, hogy annyi mindent megtudhatok a világról, aminek csak az ezreléknyi töredékéhez sikerülne hozzájutni internet nélkül. A függőségre pedig azt az ijesztő-vicces példát tudom felhozni, hogy ha nagy ritkán könyvet veszek a kezembe, előbb-utóbb önkéntelenül mozdul a kezem, hogy rákeressek valamire... de hopp! A könyvben nincs kereső!
4 megjegyzés:
De jó, hogy a kíváncsi alaptermészet belőled is kihozza kutatót! Van a könyvben is kereső, bár nem mindegyikben. Amikor egy Jókai kötetet csináltam, lábjegyzetbe tettem az idegen szavak jelentését vagy a nála gyakori latin vagy francia szólásokat. Ennél nagyobb élvezet csak akkor lett az enyém, amikor az Így írtok ti egyik hatvanas évekbeli kiadásában a karikírozott drámaírókról a szerkesztők függelékben közölték, ki fia-borja a korabeli irodalmi nagyság, függelék volt a helye a bőségesen előforduló jiddis szólásoknak, valahogy az egész nagyon polgári, nagyon új volt nekem. Sokszor elolvastam csak a függeléket, mert az annyira érdekes volt, mint ma egy távoli kamera Alaszkáról. Szóval, ilyen a függés. A függelék függője. :))
Hát igen, csakhogy én nem a névmutatót, tárgymutatót és ilyesmit próbálok letapogatni a kezem akaratlan mozdulatával, hanem pl. a Google-keresőt, mintha a könyv is valami virtuális képződmény lenne. Aztán beugrik, hogy ez fizikai tárgy, sehol egy Google. :))
Ági, el sem tudod képzelni, mennyire csodállak ezért a tudásért - és méginkább a hozzá fűződő érdeklődésért - hiszen napjainkban már mozdulni se lehet nélküle! S annyi lehetőség mellett megyek el, anélkül, hogy tudnék róluk!
Emellett egyéb adottságaid helyét se foglalja el: az írás, rajzolás, a varrás, s nem beszélve fejlett humorérzékedről, amit annak idején annyira élveztem, boldog diákkorunkban!... (most mondom "boldog", kár, hogy akkoriban nem tudtuk, mennyire...)
Ági, meg kellett volna értenem, mi az a hiányérzet, illetve belső várakozás, amiről írtál. Persze, világosodik. :D
Megjegyzés küldése