Tanár és diák kapcsolata fölé- és alárendelt kapcsolat

Már egy hete csak a témára gondolok meg-megállva, kopogó billentyűzettel megáldva… de sehol senki és semmi. Mivel a közös blogot írók között több tanár is van, nekik ez a téma lehet reflexió, de önreflexió is egyben. Azt gondoltam, hogy elsőként jelentkeznek a tanáraink téma kapcsán…

Ha van igen általános téma, ez biztosan az. Tanáraink, ha tetszett, ha nem, életünk részei, de legalábbis kísérői voltak - zömmel ifjúkorunkban. A rájuk emlékezés kötetkre rúghatna, hiszen annyi tanári arcél sorakozik az elmúlt évtizedek képcsarnokában. Megannyi egyéniség, megannyi stílus, megannyi pedagógiai érzék.
Írhatok egy személy gazdagságáról, írhatok sok személy jellegzetességeiről, modoráról, hivatástudatáról vagy éppen kényszerűen vállalt foglalkozásairól.
Azokról, akik serkentettek, vagy akik „pikkeltek” ránk. Írhatnék egyik öreg rokonomról, aki nagyon utált iskolába járni, és gyereksatnyítóként nyilatkozott egykori iskolájáról.
Írhatnék egyes tanáraink kedvenc szavajárásáról, amely valamiképpen jellemző volt rájuk.
Pl. nyelvtanárunk azt tanította, hogy „a savanyú almát is meg kell enni”.
Egyik ofőm: Ide vigyázz! (azaz figyelj)
Egyik tornatanárunk: Kék klottnadrágban jöjjetek tornaórára. Más színűt nem fogadok el. Haskötőt se és öreg kesztyű hüvelykujját se! (fiús osztály voltunk)
Mások vicekkel tartották ébren érdeklődésünket.
Volt, aki minden órán mondott egy viccet. Ilyenkor felhúzta szemöldökét, s mi ebből már tudtuk, hogy most jön a vicc. Ilyeneket mesélt:
Bemegy az úr a patikába. Aszpirint kér. A kisasszony megkérdezi: Becsomagoljam? Mire az úr: Naná. Majd gurítom hazáig!
Vagy:
Bemegy az úr a patikába rovarirtóért. A kisasszony megkérdezi: becsomagoljam? Mire az úr: Ne, inkább szórja ide, s tarkójánál kihúzza a gallérját mutatva, hogy hová kéri a port.
Vagy:
A részeg körbejár az oszlop körül. Már egy óra is eltelik így. Kétségbeesetten kiált föl: Uram. Isten! Be vagyok falazva!
Vagy:
Tudják önök, uraim, hogy mi az, hogy relatív? Na, figyeljenek ide: Három hajszál egy kopasz fejen ugyebár nagyon kevés, ugyanannyi levesben viszont megengedhetetlenül sok.
Voltak aztán impulzív tanáraink is.
Aki folyton kiabált: Fischer, Rigler, vagy mi a fene, futólépés a táblához!
Egy másik: A barom marhája.
Egy harmadik időmértékben: Ülj le, te marha!
Egy nekem szóló: Mit nem tud? Miért nulla az eredmény? A maga felelete az nulla. Ezt a műveletet már a cipőm talpa is tudja.  
Volt aztán, aki elismeréssel szólt munkámról. Nem is egyszer.
Csak a banketten tudtam meg, hogy nagyon jó záródolgozatot írtam az érettségin.  Ha előbb biztat, lehet, hogy irodalomközeli foglalkozást űztem volna. Nem úgy alakult életem. Sebaj.
Egy biztos. Nagyon sokat köszönhetek és köszönök is iskoláimnak. Kitartóan pallérozták bal agyféltekémet, kevésbé jobbot, bár a művelődéstörténet és a készségeket igénylő tárgyak is hatottak érzésvilágomra.
Végül elmondom, hogy egy időben magam is kacérkodtam azzal, hogy tanár leszek. Más körülmények között lehettem volna oktató, s nem csupán egy billentyűkoptató öreg legény, de nem lettem, mert egyházi gimnáziumot végeztem (piaristák, akiknek nagyon-nagyon sokat köszönhetek).          
Szerettem tanulni. Minden érdekelt, ha nem is egyazon intenzitással.
Így hát hálás vagyok a pedagógusaimnak a sikerekért, a kudarcokért, a szellemi kikupálásért egyaránt.
Szellemi nevelőim alighanem kivétel nélkül már az örök élet birodalmában leledzenek.