Tényleg grafomán lennék?

 

Úgy érzem magam, mint amikor a tolvajt szembesítik a bűnével. Magamban talán beismerem, hogy van bennem hajlam a grafománságra, de mégis zsigerileg tiltakozik minden porcikám ellene, mintha valami nagyon rossz és csúnya dolog lenne a saját íráskényszerünk. Szerencsére – már szerintem is beteges mértéket – két esetben ért el nálam. Ezek a 20-30 oldalnyi – leginkább levél kategóriába sorolható – írásaim életem első és utolsó társához köthetők. Sokáig őriztem a másolatokat jól eldugva, aztán jött az a pont, amikor nagy elhatározással megsemmisítettem mindkettőt. A hiányuk sokáig nagyon fájt, de elfogadtam. Mára már szinte csak foszlányok, egy-egy mondat jut eszembe belőlük. Az egyiket egy évtizedeken át hordott megbántottság, a másikat egy felfokozott boldogságvágy hívta életre. Szerintem mindkettő sokkoló, megdöbbentő, ledermesztő lehetett az olvasójának, nekem meg a megkönnyebbülést hozta, hogy kiírhattam magamból a feszítő gondolataimat. Minden sor megmaradt kettőnk-kettőnk titkának, olyannyira, hogy soha nem is beszéltünk róla a későbbiekben.

 A kitárulkozás nem sajátom, és még a gondolatától is irtóztam, hogy valaha bárki is elolvashassa a legbensőbb érzéseimet. Nem gondolom, hogy egyedi eset az enyém, biztosan sokan éltek meg hasonló élethelyzetet. Kérdés persze, hogy a fenti eset egyáltalán besorolható-e a grafománia meghatározásába. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, hogy meddig tart az egészséges közlési vágy, és honnan lehet ezt már betegesnek tekinteni.  

A téma kapcsán elgondolkoztam, hogy melyik osztályban volt először feladat, hogy írjunk fogalmazást bármilyen tárgyban. Harmadik-negyedik osztályban? Biztosan nem hamarabb. Az átlagos észjárású és gondolkodású gyermek ilyenkor ír egy kis egyszerű, már-már bugyuta történetet, amit a tanítónéni biztosan mosolyogva javít ki, aztán végezve a javítással talán elsőre azt is ki tudja választani, melyik gyerek fogalmazását tartja a legjobbnak, melyiket fogja elolvasni a következő órán, amikor kiosztja a gyerekek dolgozatait. Nálunk az általánosban szinte mindig ugyanannak a lánynak, K. Áginak a fogalmazását olvasta fel Kati néni. Az én kis fogalmazásaim emlékezetem szerint az átlagos négyes szintet ütötték meg, és soha nem tartották felolvasásra érdemesnek őket. Eszembe sem jutott ezen bánkódni, netán magamban bármiféle sértettséget érezni. Aztán ahogy már régen egyszer írtam is róla, igazi büszkeség volt számomra, hogy életemben egyszer egy felvételin ötös lett a magyar írásbelim. Pedig akkor még előtte voltam az Alföldi nyomdás életemnek, ami egészen biztos nagy hatással volt a szókincsemre, mondatszerkesztésemre, szófordulataimra. Létezhetetlen, hogy egy szedőre ne hasson az évek során ipari mennyiségben lekopogtatott „n”. Listám volt róla, mit kell majd elolvasnom az elsőtől az utolsó betűig nyugdíjas koromban. De nem akarok az írástól elkanyarodni az olvasásig.

Meg sem próbálom minősíteni az íróinkat abból a szempontból, hogy kire húznám rá a grafomán jelzőt. Azért ha csak egy írót említhetnék, akkor nekem az Nádas Péter lenne. Ő katonásan beosztva a napjait meghatározza, mintegy munkaként, hogy napi x órát írással kell eltöltenie. És ez így megy évtizedek óta. Nem csoda, ha ilyen nagy terjedelmű lett az életműve, aminek még nincs is vége. Azért szívesen megkérdezném tőle, hányszor fordult elő, hogy büntetésként élte meg az írással eltöltött idejét.

Azt hiszem, hogy megint csak bukdácsolok ebben a témában, és nagyon nem jó irányba viszem el a hangulatát, így jobb lesz, ha inkább tényszerűen gondolok az írásra, és nem elvonatkoztatott értelemben.

Év elején megfogadtam, hogy naplózni fogom a napjaimat. És nem azért, hogy tudjam, mi történt a hónapok egyes napjain, hanem hogy a kézírásom formája ne kezdjen erős romlásnak indulni. Kevés szomorúbb látványt ismerek, mint amikor az írástól elszokott öregek kénytelenek valahol a hivatalos iratokat aláírásukkal hitelesíteni, és szinte alig tudják leírni a nevüket, mert a kezükből kikopott a rutin.

Az anyámnak élete végéig gyönyörűek és lendületesek maradtak a betűi, öröm volt ránézni egy-egy kis üdvözlő kártyájára, amit a karácsonyi vagy születésnapi ajándékok mellé csatolt. Nem is tudom őket csak úgy kiszelektálni, mint más emberek, akik az aktualitásukat vesztett papírjaikat egyetlen laza mozdulattal dobják a szemétbe. A pszichológus ehhez is azonnal tudná csatolni a patent választ. Erős érzelmi kötődés, vagy annak valamilyen formájú hiánya. Ezért történik meg az is gyakran, hogy valamit megfogok, és tartom hosszan, értelmét vesztve a kezemben, gátolva magam a következő munkafolyamatban, ahol két kézzel kellene dolgoznom. Mai napig sokszor fordul elő velem, csak most már nincs, aki rámszóljon, hogy tedd már le a kezedből a felesleges dolgot! (Mi lehet ez? Kényszeres ragaszkodás, elengedni nem tudás???)

Mielőtt véget vetettem ennek a parttalan agymenésemnek, jó sok időt szenteltem a különböző oldalakon grafomániáról szóló írások elolvasásának. Sajnos nem lettem sokkal okosabb. Sem magamat, sem másokat megbántva inkább megengedő módon azt mondom: írjon akinek ezt a belső kényszere diktálja, és az olvasó majd eldönti, hogy van-e kedve végigolvasni, vagy ejti az írást a nagy közös feneketlen kútba, ahol senkit nem zavar, de onnan ha szükséges, bármikor kihalászható.