Amikor az új témát megláttam, első gondolatom az volt, hogy na, hát én aztán nem akartam soha megfelelni senkinek. Ha mégis, hát csakis magamnak. Milyen nagyon be is tudja magát csapni az ember, egy hirtelen, meg/átgondolatlan reagálással...
Ahogy a többieket olvastam, és belegondoltam ebbe az egész elmúlt életembe, nos, be kellett látnom (nem is jó szó ez a kellett), rádöbbentem saját megfeleléseimre, sőt megfelelési kényszereimre is. Az igaz, mélyen, a háttérben szinte mindig ott volt a késztetés, hogy amit teszek, ahogy élek, ahogy viszonyulok a környezetemhez, az főleg a belső értékrendemnek legyen jó, de azért feleljen meg a külvilág számomra fontos részének is.
Azt hittem, kimaradok ebből a témából, főleg a költözés miatti elfoglaltság és fáradtság okán. De azért is, mert kifutottam az időből. Most mégiscsak itt vagyok 😊.
Hosszan kifejtettétek már, mit is hoztunk magunkkal a családi fészekből, a szüleink tanításából. Ez már egy ilyen korosztály, hasonló alapokkal rendelkezünk, legyünk akár 60-70 évesek, vagy még idősebbek, a lényeges dolgokban nincsenek különbségek, nem számít város vagy falu nevelt, szűk vagy tágabb családban nőttünk fel. Az, hogy rendes, dolgos, szorgalmas és becsületes emberekké váljunk, tisztességesen éljünk, afféle evidencia volt, nem is éreztük ezt elvárásnak. Legalábbis innen, évtizedek távolából valahogy így emlékszem vissza.
Rövid idő van már csak hátra a következő témáig. Kicsit szemlesütve is írok most, mivel Évi bejegyzése után nem tudok kellő időt hagyni. Így majd az utolsó percben kattintok a közzététel gombra.
A megfeleléshez egy különös és nagyon friss élményemet mesélném el, csak gyorsan, gyorsan. 😋Szeptember óta pakolok, dobozolok.(Tóthék hozzám képest sehol sincsenek😅) A teljesség igénye nélkül: lapban lévő kartonokat hajtottam össze, ragasztottam át, meg át, először 38, majd 12, végül 2 óriási doboznyi könyvet csomagoltam beléjük, számtalan banános "ládába" tüntettem el edényeket, törékeny étkészleteket, vázákat, csetreszt, miegyebet, minden fellelhető nagy sporttáskát, bőröndöt teletömtem ruhaneművel, ezeket persze mind ki is pakoltam az új helyükre, jópárat kézben felhordás után. Nem szépítek, meg voltam magammal elégedve, sőt, sokkal jobban ment, mint amire számítottam.
A bútorok elhelyezése, a sok előzetes számolgatás, mérés, méretarányos kis papírok ide-oda tologatása után kellemes otthon varázsolódott körénk.
És ami a lelkemnek a legfontosabb: az én drága anyukám, tudom jól, most büszke lehetne rám. Sosem éreztem, hogy meg kell neki felelnem, de ez most olyan szivemet melengető érzés. Anya nagy lakberendező volt, fantasztikus érzékkel tette a környezetét széppé és hangulatossá, mindig új és új ötletei voltak, átvariált, eltolt, átrendezett, máshová pakolt, fáradhatatlanul. Én ugyan sehol se vagyok hozzá képest, de most öreg koromra egész jól vittem tovább az örökségét. Megfeleltem. Novemberben, anyukám születés és névnapja havában, 2024-ben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése