Csapongásaim "megfelelés" témakörben

Nekem mindenről eszembe jut valami, amit aztán továbbgondolva már írásban is látok magam előtt, hogy aztán mégse legyen befejezve - időre.

Barátnőm, aki imádja a „Hogy is volt?” blogot, és annak érdekes téma felvetéseit, minden reggel megkérdezi tőlem: „Na, megírtad már a magadét???” Nem! – válaszoltam neki minden alkalommal tömören.

Hogy ne maradjunk főzős műsor nélkül, újra elindult a „Konyhafőnök” a televízió RTL csatornáján. A versenyző jelöltek tegnap este párosával álltak a Séfek elé, hogy a konyhapulton letakart kosár tartalmából  húsz perc alatt valami ”kötényt érő” meggyőző fogást remekeljenek. Már csak 10 perc, már csak öt, majd megkezdődik a visszaszámlálás, …5, 4, 3, 2, 1! Kezeket fel, lépjetek hátra a pulttól! Hát így érzem most én is magam.

Megkaptam a kérdést: „Éva, írsz bejegyzést ehhez a témához?” Hát hogyne írnék!!! Majd öt hete nincs nap, hogy ne fogalmaztam volna már meg oda-vissza ezer oldalról megközelítve és ezerszer elvetve a gondolataimat. Csakhogy én is egy vagyok azok közül, akik egész életükben kényszeresen meg akartak felelni a „mindennek, és Mindenkinek”, közben sokszor „mindent és Mindenkit” a pokolba kívánva. És ezt lehetőleg még mosolyogva is. Van-e olyan ember, aki akárcsak egyszer ne járt volna hasonló cipőben???

Szívem mélyén egész életemben azt vártam, mikor jön el az a pillanat, amikor már senki nem parancsol nekem, és azt csinálhatok, amit csak akarok, oda megyek ahová akarok, és addig maradok, ameddig kedvem tartja. De tudjuk mindnyájan, hogy ilyen nincs, és talán soha nem is lesz – ritka alkalmaktól eltekintve.

A „Hogy is volt?” blog azon ritka kivételek egyike, ahol nem KELL, csupán SZABAD és LEHET írni a megadott témáról. És én szeretnék is mindig állást foglalni, legfeljebb azért kések, mert nagyon is túlbonyolítom az adott témakört.

És akkor kezdem a csapongást, mi minden suhant át a gondolataimban az elmúlt majd öt hétben.

Mi lenne a világgal, ha mindenki úgy gondolkozna, mint én? Ha mindenki azt csinálná, amihez épp kedve van, és csak akkor, amikor neki tetszik? Káosz lenne az élet, minden a feje tetejére állna, nem működne semmi sem. Igen, az élet csak úgy működik, ha vannak megfelelő keretek, korlátok, szabályok. Épp elég, ha ezt rajtunk kívül álló erők, mint pl. a tegnapi időjárás váratlan pár centis hóesése felborítja. Órákat késnek a menetrendszerű járatok a MÁV-nál, a városokban a megszokottnál is nagyobbak a dugók, így nem csoda, ha minden megcsúszik, a munka- és iskolakezdés, meg a többi ezer dolog, ami megcsúszhat, ha csak egy pár szem por kerül a gépezetbe.

Volt egy „szabadúszó” kedves ismerősöm, aki az iskolás gyermekeit „anno” rendszeresen negyed kilenc után vitte be az iskolába, és még ő volt felháborodva a tanító néni helytelenítő megjegyzései miatt. Nem folytatom hová vezetett a szülői példaadása. Nem állítom, hogy nem irigyeltem lelkem mélyén azért, hogy neki soha nem kellett öt órakor kelnie, mint nekem, amikor két műszakba jártam dolgozni, s hogy élt mint Marci hevesen, mert egy szem gyerek lévén az édesanyja mindig befoltozta a lyukakat a kicsit meg-megcsúszott „bevétel-kiadás pénztárkönyvén”. A vicc csak az, hogy az általam igen nagyra becsült Csányi Vilmos etológus egy pár évvel ezelőtti beszélgetésben határozottan azt állította, hogy egyáltalán nincs szükség arra, hogy a társadalmakban mindenki szorgalmasan dolgozzon. Igenis, a dolgozók rétege vígan el tudja tartani azon rétegeket is, akik akár fizikailag, akár mentálisan alkalmatlanok arra, hogy napi rendszerességgel dolgozzanak aktív éveik végéig, amíg el nem érik a nyugdíjas korhatárt. Ilyenkor szoktam azt gondolni, hogy én már tényleg nem értek semmit, és jobb, ha nem nyilvánítok véleményt, élje mindenki úgy az életét, ahogy tudja, vagy ahogy éppen sikerült neki.

Én viszont kimondatlanul is azt a példát láttam és kaptam a szüleimtől, hogy meg kell felelni annak az elvárásnak, hogy mindig időre, pontosan beérjünk az iskolába, majd a munkahelyre, mindig dolgoznunk kell, ha nem szeretnénk továbbtanulni, és ha majd véletlenül valahol felmondtak nekünk bármi okból kifolyólag, minél hamarabb kell találni egy újabb munkahelyet, mert munka nélkül nincs élet. Be is álltam szépen ebbe az ívbe, fel nem mertem volna mondani addig az aktuális munkahelyeimen, amíg nem láttam biztonsággal, hogy holnaptól máshol folytathatom a munkát. Pedig istenbizony olyan sokszor gondoltam arra, de jó lenne jó sokáig semmit sem csinálni.

Manapság viszont egyre többször megtartom a barátnőmtől tanult „Szentheverde” napot, amikor szinte tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy megetetgetem magam az előző napokon főzött akármivel, vagy összeütök magamnak egy Stahl Judit-féle pikkpakk reggelit, ebédet, vacsorát.

S közben azon gondolkodom jó hosszan, mikor fog elmúlni belőlem végleg a semmittevéstől kialakuló mély lelkiismeretfurdalásom. És persze folyamatosan jár azon az agyam, hogy kinek és minek akarok még mindig megfelelni?

És most izgalommal várom Ági Séf tömör válaszát: „kapok-e kötényt a továbbjutáshoz”, vagy tegyem le a pultra, és hagyjam el a „konyhát”?

Ja, s ha eddig még nem vontátok volna le rólam a sommás következtetést, elmondom önként és dalolva: én egy hallatlanul lusta nő vagyok, akinek nem volt más választása, mint hogy szorgalmasan dolgozzon, és tegye a dolgát. Valami vagy Valaki erre predesztinálta. Miért is???