Kell a tévé

Az ötvenes évek vége felé már hallottunk a tévéről a hírekben és arról, hogy nálunk is elkezdték a kísérleti adást, így eleinte csak elképzelés alapján álmélkodtunk a fantasztikus találmány hallatán. Aztán egyszer csak híre jött, hogy az utcánkban egyik-másik szomszéd vett tévékészüléket. Pontosan két családnak lett tévéje, a szemközti Hegyesiéknek, valamit a tőlünk egy saroknyira lakó J.-családnak. És ahogy a nagy városi emeletes házakban, ugyanúgy a mi környékünkön is megtörtént, hogy meghívták az embert tévét nézni, ha valami érdekes műsor volt várható. Igaz, hogy abban az időben minden műsor érdekes volt a közönségnek, eleve újdonság mivoltánál fogva is.

Így történt, hogy először Hegyesiéknél láttunk tévét és benne élő közvetítést valamelyik moszkvai nagy parádéról a Vörös téren, már nem tudom, milyen ünnep alkalmából. De a lényeg az volt, hogy amit láttunk, az akkor, abban a percben történt, és mi itt láttuk – ez ma már semmiség, amikor természetesnek vesszük az online, valós idejű történés látványát, de akkor még maga volt a csoda, és teljesen mindegy volt, mi a műsor. Második tévés élményünk az volt, amikor J. Gyuszi bácsiék meghívtak bennünket, hogy nézzük velük a Dollárpapa című magyar filmet, és tulajdonképpen az is élmény volt, mert addig filmet nézni csak a moziban tudtunk.

Amikor elsős gimnazista lettem, 1962 szeptemberében vettek tévét a szüleim. A Rákóczi úti Otthon áruházból ők ketten cipelték haza a Keletiből induló vonattal, hogy ezt hogy bírták, ma már el se tudom képzelni (ismervén az akkori tévék súlyát), de így volt. A Kékes televízió nagyon szép készülék volt, gyönyörű, fából készült politúrozott  dobozának lekerekített sarkai voltak. A nagyszoba ajtaja melletti fal elé apu egy hokedlit tett, arra helyezte az új szerzeményt, és megkezdte az antenna beállítását, hogy valamit lássunk is. Az antenna úgynevezett di-pol szalagantenna volt, egy lapos kábel, ami egy szakasz után kettévált, és a két végét kellett rögzíteni valahová, mondjuk két szögre akasztva a mennyezet alá, persze csak miután hosszas kísérletezés eredményeképpen kiderült, a drótnak milyen helyzetében látható a képernyőn az adás. És amikor mindez megvolt és az antenna szépen elágazva ott díszelgett a szoba sarkában, akkor csodák csodája, a képernyőn éppen elkezdett zenélni Chris Barber dixieland-együttese, mégpedig az Ice cream című számot játszották, úgyhogy ezek voltak a legelső hangok, melyeket az első saját tévékészülékünkről hallottunk. 

A szépséges Kékes tévénk tizenvalahány évig élt nálunk, időnként javítani kellett, ami persze a mi esetünkben kizárólag házilag történhetett, megtanultam, hány ezer volt feszültség van a szakzsargonban kutyaháznak nevezett tápegységben (már nem tudom, de sok ezer, talán 25...), milyenek az elektroncsövek és miből kell kideríteni, hogy melyiket kell cserélni, és így tovább. Amikor a hetvenes években szegény teljesen kimúlt és kénytelenek voltunk lomtalanításra ítélni, kicsit hezitáltunk, hogy talán meg kéne tartani legalább azt a szép külső dobozát, de aztán mégis kidobtuk. Még később is sajnáltuk egy ideig azt a gyönyörű fadobozt.

A műsorok közül az előttem szólók már rengeteget említettek, bár nem is lehetne mindegyiket felidézni, olyan sokra kellene emlékeznünk. Akkoriban mindegyik nagy élmény volt, egy-egy sorozat vetítése idején minden héten kiürültek az utcák, mert mindenki tévét nézett. És hogy én is megemlítsem a Belfegor, a Louvre fantomja nagy klasszikus sorozatot: akkoriban én már nem voltam annyira gyerek, úgyhogy nem titokban lestem, de tényleg nagyon izgalmas volt, és emlékszem, hogy a híres énekes-színésznő, Juliette Gréco játszotta a főszerepet. Valamikor 1970 körül, amikor szegedi kollégista voltam, műsorra tűzték Andrzej Wajda filmjeit, sorban vetítették őket hetenként, mindig késő esti időpontban. A műsorkezdésre minden mást félretéve csapatostul vonultunk le az alagsori étkezőbe, a terem mindig megtelt, és mivel nem volt elegendő szék, sokszor az asztalokon ülve néztük végig a filmet, rajongtunk Daniel Olbrychskiért, meg Zbygniew Cybulskiért. És persze volt a Ki mit tud, a Táncdalfesztivál, meg a Röpülj páva, aztán az első karmesterverseny (pontosan ötven évvel ezelőtt) a győztes Kobayashival, és az éppen futó szellemi vetélkedők, ezeket is néztük, és érdemes is volt. Na és persze egy-egy nagy jelentőségű esemény közvetítése, az is óriási élmény volt, például a Holdra szállás 1969-ben!

Akkoriban a műsorokra a Rádióújságból tudtunk „felkészülni”, vagyis azt átböngészve tudtuk meg, mi mikor lesz. A mai rengeteg csatorna műsorát lehetetlen követni, meg sem próbálom. A tévé nálam sokszor csak a háttérben megy, közben mindent csinálok, figyelek is, meg nem is az adásra. Célzottan néhány ismeretterjesztő, kulturális aktualitásokkal vagy kultúrtörténettel foglalkozó műsort nézek – már persze ha véletlenül felfedezem őket valamelyik csatornán –, meg helytörténeti adásokat. És igen, nézek filmeket is, urambocsá' időnként még sorozatokat is, de főleg szórakoztatókat, szomorkodni, megrendülni önszántamból már nem akarok, ezt tudok műsorok nélkül is. A tévéműsortól azt várom el, hogy valamilyen szinten, tartalmasan vagy könnyeden, sőt netán tartalmasan ÉS könnyeden, de szórakoztasson, és ha nevetnem kell rajta, akkor nevetek, úgyhogy még sitcomot is nézek, ha úgy adódik, de azokból tényleg csak egy-kettő megy át a szűrőmön. Az idén tizenhét éves készülékemet látva csak azért drukkolok, hogy minél tovább bírja még, mert ugyanolyan nehezen lennék meg tévé nélkül, mint internet nélkül.