Kell a tévé – folytatás

Nem fenyegettem ugyan a publikumot folytatással, mert eszembe sem jutott, de most mégis... Mert időközben rájöttem, hogy tudnék még írni a televízióinkról. A készülékekről is, meg úgy általában az életről körülöttük.

Amikor a 70-es évek vége felé a Kékes tévénk tönkrement, vettünk egy másikat, természetesen megint fekete-fehéret, akkoriban még nem volt természetes, hogy csak színes tévé jöhet számításba. Orion 75 volt a típusa, ezt már annyira nem volt egyszerű kibelezni, javítgatni, mint a Kékest, és azt hiszem, addigra már a javítgatás varázsa is alábbhagyott bennünk időnként. Mindenesetre eljött az a nap, amikor szerelőt hívtunk hozzá.  Tévészerelő nálunk, horribile dictu!!! Ilyen addig soha nem fordult elő, legalábbis tévé-ügyben nem.

Ez a tévé eleinte ugyanott állt, ahol kezdetben a Kékes, de már nem hokedlin, hanem egy fiókos kis szekrény tetején. Akkoriban teljesen véletlenül felfedeztük, hogy ha szerencsések a légköri viszonyok, tudjuk rajta fogni a moszkvai tévéadást, ugyanis tőlünk pár kilométernyire volt a mátyásföldi orosz katonai laktanya és lakótelep, nyilván volt ott valamilyen átjátszó torony vagy akármi, aminek segítségével az ottlakók számára nézhetővé tették a hazai televízióműsort. És így számunkra is, persze ehhez azért egy kis erősítés kellett, például a teraszra felállított, házilag barkácsolt antenna, de mi az nekünk, ugye? 😊 Még így is függött az időjárás szeszélyétől az adás minősége, de azért élvezhető volt. Hamar rájöttünk, hogy az oroszoknál úgy látszik, nagyon népszerű az operett, mert gyakran szerepelt ez a műfaj a műsorban. Egy érdekesség: ott láttuk először a Kálmán Imre életéről készült Az élet muzsikája című magyar filmet. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk a magyar színészeket. És persze sok könnyűzenei műsort is adtak, esztrádműsornak hívták ezeket akkoriban, nyelvgyakorlásnak mindegyik nagyon jó volt, még ha legtöbbször gyenge minőségű képet produkált is a légkör.

A tévékészülékek helye a lakásban eligazító információként is szolgálhat, legalábbis sokszor úgy tudom behatárolni egy-egy esemény időpontját, ha felidézem, hol is állt akkor a tévé. Például valamikor a nyolcvanas években leadtak egy kisfilmet, amelyen az Onedin-családból ismert színész, Peter Gilmore énekel néhány dalt, ez a lemez akkoriban jelent meg külföldön. Természetesen muszáj volt megörökítenem, legalábbis a hangot, mert videónk akkor még nem volt, így aztán a tévét összekötöttem a kazettás magnóval. Határozottan emlékszem, hogy a tévé akkor még az ajtó mellett állt, fekete-fehér volt, tehát ez 1987 előtt történt. A kazettát sokáig őriztem, sokszor le is játszottam, aztán valahogy elkallódott, pár éve az internetről töltöttem le az album számait, hogy meglegyenek.

1987-ben már nagyon vágytunk egy színes tévére, pontosabban én vágytam, és ez ügyben sikerült meggyőznöm a családot is. A fekete-fehér egyre gyatrábban működött, úgyhogy 1987-ben vettünk egy színes Colortron tévét, NDK-gyártmányt, és attól kezdve megtudtuk, milyen színe van az addig fekete-fehérben látott műsoroknak. Míg azelőtt a korcsolya-bajnokságok közvetítése alatt el kellett képzelni, milyen lehet a valóságban a Vitray által igen szemléletesen taglalt ruhaköltemények színe, most már mindent láttunk a maga valóságában. Hamar megszoktuk és természetesnek vettük.

A Colortron tizenkét év múlva ment tönkre, de teljesen, se kép, se hang és vége lett. Akkor vettem egy kis Thomsont, amit a Boráros térről cipeltem haza Budatéténybe. Ő egy szükségmegoldás volt, legyen kicsi, könnyen áthelyezhető, és lehetőleg ne legyen vele gond a következő költözésnél. Nem is volt semmi baja, sose romlott el, és csak akkor vágott szájon, de szó szerint, amikor 2007-ben (addigra nekem már élvezhetetlenül kicsi volt a képe) megvettem a mai tévémet, és hogy az újat üzembe helyezhessem, levettem a régit a helyéről, a viszonylag magas komód tetejéről. De közben megfeledkeztem arról, hogy az akkori hagyományos tévék képcsöve nagyon súlyos tárgy, ráadásul a képcső elülső része, ami a készülék elején az üveglap alatt van, az a legnehezebb, emiatt pedig a súlypont egészen máshova esik, mint gondolnánk. Megemeltem a tévét, és a súlyos eleje úgy rámbillent, hogy azt hittem, kiütötte a fogamat. Hogy nem lett semmi bajom, az csak a szerencsémen múlt, de ez volt az elavult technika hozzám intézett utolsó üzenete.

...................................

Aki szeretné felmérni, mennyire ismeri fel a retró magyar tévésorozatokat, itt a lehetőség: 

https://www.noklapja.hu/kikapcs/2023/12/06/kviz-kep-alapjan-retro-magyar-sorozatok/