Egy gyerek annyi mindenre lehet büszke, kisebb-nagyobb teljesítményre, bármire, és ez gyakran meg is látszik rajta. Felnőttként is eltölt időnként bennünket a büszkeség, aztán vagy titkoljuk, vagy nem. Mi hogy voltunk ezzel, mire voltunk büszkék, amíg gyerekek és fiatalok voltunk, most pedig, amikor már felnőttünk, hogy is van ez?
8 megjegyzés:
Érdekes kihívás lesz számomra, Ági. Pár napot még várnom kell...
Rózsa, ez megnyugtató. Már azt hittem, egyedül fogok írni róla, mert mindenki visszariadt a témától. Majdnem megváltoztattam a szót elégedettségre, hátha az elfogadhatóbb.
Gondoltam, azért írtam gyorsan! Általában mindig arra várunk, hogy valaki megadja a kezdő hangot (többnyire Mick!...)
Ági, maradjon csak ez a téma. Meg kell küzdenünk a kicsit nehezebb témákkal is. Hadd fejlődjön csak az önismeretünk!:)))
Ági , jó téma, ne változtasd elégedettségre. És feltétlenül írok majd, csak időt kérek. (Örömteli szülinapi látogatáson vagyunk a 3 éves unokànknál🥰)
Nem változtatok, csak írjatok! :)
Éva, végigvettem, milyen életkorban mihez mutattam hajlamot. Ha sikerült véghez vinni, amit akartam, a végeredményt büszkén mutattam meg. Fiatal gyerekként a tiszta énekhang, a teljesítmény bűvölt el, különösen, ha elismerés követte a produkciót.
Mostanában a gyerekek, unokák szépsége és tehetsége okoz örömet, be is mutatnám, ha lehetne, de ők annyira szerények, hogy megemlíteni sem szabad jóformán, hogy vannak.
Én nem szeretem ezt a szót. Az elégedettséget még annyira se.(a sohamegnemelegedés babitsi jegyében)
Megjegyzés küldése