Jelenidőben

Mama, ma ma-darat lehet velem fogatni.
Harminc éve hurcolom magammal a hipertónia rémét, szedem a pirulákat, és esz a fene, ha a gépkocsivezetői jogosítványom meghosszabbítására kerül sor.
Már előre a frász kerülget, hogy miféle csapdákon hajtanak keresztül, míg a további vezetésre szóló engedélyt megadják. (70 éven felül kétévenként ismétlődik a tortúra.)
Idén elhatároztam, hogy félreteszem aggódásomat, és a Gondviselésre bízom a folytatást. Nem az én ügyem – és kész. Ha az válik javamra, hogy tovább sofőrködjek,
Megteszem.
Ha az, hogy felejtsem el, akkor nyilván ez számomra az üdvözítő út.
Sikerült is egy álmatlan éjszaka után békét teremteni magamban.
Így mentem a házi orvoshoz.
A mosolygós doktornő megolvasta a kardiológus pozitív nyilatkozatát, beírta a számítógépébe az adatokat, meghallgatta a szívemet, majd megkérdezte, hogy akkor most rendezzük-e a dolgot? Repestem az örömtől.
Elhitte, hogy jól látok, nem akadékoskodott, hogy nappal el-elalszom-e, stb. Elfogadta a szívgyógyász véleményét, és kezembe nyomta a hozzájárulást.
Már jó régen volt az, hogy ilyen kevés kanosszajárás mellett kaptam meg a folytatáshoz szükséges okiratot.
Lehet, hogy ez lesz az utolsó?
Ki tudja?
***
É.-nak közben elintéztem egy igazolást, bevásároltam, a patikában kiváltottam valamennyi gyógyszeremet, tele szatyorral érkeztem haza. Kicsomagoltam a pirulákat összes dobozból. Már rutinom van benne.
Örömömben kortyoltam egy aprót az Unicumból, megittam második kávémat, és elment az egész verőfényes délelőtt.
Ma szép nap van, csupa ragyogás. Splendor, hogy II. JP pápát idézzem.