Az én rádióm

 Az első komoly találkozásom a rádióval, az általa okozott maradandó élménnyel, nagyjából 3-5 éves koromra tehető. A kis konyhai rádiónkat még hokedlire állva sem értem volna el, így csak alulról néztem föl rá jó sokáig. Ha tehettem volna, biztosan szívesen tekergettem volna a két gombját, hogy az adók között futó függőleges jelzőt egyik végétől áttekerhessem a másik oldalig. Ritka pillanat volt, ha apám  ölében csavarhattam egyet-kettőt a gombokon.

Manapság, ha megkérdeznék, mire emlékszem, mit hallottam először, gondolkozás nélkül fújnám:

"Összecsendül két pohár, muzsikája csengve száll, és a könnyű félhomályban kéz a kézre rátalál." Németh Lehel pályája 1957-ben indult, ezt a nagysikerű slágerét Kovács Erzsivel együtt énekelte az ötvenes évek végén. A szüleim hagyatékából máig őrzöm azt a három, zöld, sárga és bordó kissé öblös poharat, melyek közül hol egyiket, hol másikat a konyhai kredencünkből vasárnaponként a családi ebédet megkoronázó sörhöz vett elő édesapám. A sötét konyhában egyedül álltam és néztem föl a zöld fényekkel világító rádióra, amikor megszólalt a dal a férfi és női hang váltakozásával, és én egy olyan sejtelmes varázslat részese lettem, hogy a mai napig ez a pillanat rémlik fel az emlékeim mélyéről, ha a rádiót bekapcsolom a konyhámban főzés közben. Amúgy a konyhai rádió szólt reggel és este, a szobai lemezjátszós rádiót viszont többnyire lemezek hallgatására használta az édesanyám. Egész kis gyűjteménye volt, ezek hangjára szeretett takarítani, vígan fütyörészve kísérve a padlókefélő és lemezjátszó hangját.

Következő, még az elsőnél is megrendítőbb élményem ugyancsak egy esti rádiójáték hangjaihoz köthető. Nagynénémnél töltöttem Hajdúszoboszlón a hatvanas évek több iskolai szünetét. Náluk is rendszeresen hallgattuk esténként a rádiót, többnyire a Szabó család folytatásos részeit. Gobbi Hilda, Benkő Gyula és sok nagyszerű színészünk hangja ma is a fülemben cseng, szinte "láttam" megelevenedni a történetet. Icu élettel teli karakterét akár ma is folytathatnák mai aktualitásokkal. Hétről hétre elevenedett meg a hatvanas évek valósága. Számomra mégis egy olyan rádiójáték vált maradandó emlékké, amit ma is szívesen hallgatnék újra, hogy érezhessem, megrendítene-e ma is ugyanolyan mértékben, ahogy megrendültem tőle 8-10 évesen. Viktor Hugo Nyomorultak című regényének rádió változatából azt a részt hallgattuk, amikor Gavroche az 1832-es párizsi felkelés során a barikádon meghal. Az utcai zajokat, a kövek koppanását, a puskák lövéseit olyan drámai feszültséggel játszották alá a szereplők hangjának, hogy minden mozdulatukat éreztem, szinte ott lélegeztem mellettük a barikádon, és a végén folyt a könnyem Gavroche halála fölött érzett bánatomban. A könyvet még nem olvastam, filmes feldolgozásait megnéztem. A könyv karnyújtásnyira vár rám a könyvszekrényem polcán. Bízom benne, hogy egyszer az olvasásra is sor kerül.

Úgy vélem, hogy a mai nemzedék legfiatalabb tagjai, a mai 8-12 éves gyerekek, a technika fejlődése miatt inkább választanák a film megnézését, mint hogy rádiójáték keretében ismerkedjenek meg egy-egy regényfeldolgozással. Pedig a saját vizionált képalkotásunknál kevés nagyobb élmény érhet bennünket. Ez szent meggyőződésem.