2020. november 19., csütörtök

Az én rádióm

 Az első komoly találkozásom a rádióval, az általa okozott maradandó élménnyel, nagyjából 3-5 éves koromra tehető. A kis konyhai rádiónkat még hokedlire állva sem értem volna el, így csak alulról néztem föl rá jó sokáig. Ha tehettem volna, biztosan szívesen tekergettem volna a két gombját, hogy az adók között futó függőleges jelzőt egyik végétől áttekerhessem a másik oldalig. Ritka pillanat volt, ha apám  ölében csavarhattam egyet-kettőt a gombokon.

Manapság, ha megkérdeznék, mire emlékszem, mit hallottam először, gondolkozás nélkül fújnám:

"Összecsendül két pohár, muzsikája csengve száll, és a könnyű félhomályban kéz a kézre rátalál." Németh Lehel pályája 1957-ben indult, ezt a nagysikerű slágerét Kovács Erzsivel együtt énekelte az ötvenes évek végén. A szüleim hagyatékából máig őrzöm azt a három, zöld, sárga és bordó kissé öblös poharat, melyek közül hol egyiket, hol másikat a konyhai kredencünkből vasárnaponként a családi ebédet megkoronázó sörhöz vett elő édesapám. A sötét konyhában egyedül álltam és néztem föl a zöld fényekkel világító rádióra, amikor megszólalt a dal a férfi és női hang váltakozásával, és én egy olyan sejtelmes varázslat részese lettem, hogy a mai napig ez a pillanat rémlik fel az emlékeim mélyéről, ha a rádiót bekapcsolom a konyhámban főzés közben. Amúgy a konyhai rádió szólt reggel és este, a szobai lemezjátszós rádiót viszont többnyire lemezek hallgatására használta az édesanyám. Egész kis gyűjteménye volt, ezek hangjára szeretett takarítani, vígan fütyörészve kísérve a padlókefélő és lemezjátszó hangját.

Következő, még az elsőnél is megrendítőbb élményem ugyancsak egy esti rádiójáték hangjaihoz köthető. Nagynénémnél töltöttem Hajdúszoboszlón a hatvanas évek több iskolai szünetét. Náluk is rendszeresen hallgattuk esténként a rádiót, többnyire a Szabó család folytatásos részeit. Gobbi Hilda, Benkő Gyula és sok nagyszerű színészünk hangja ma is a fülemben cseng, szinte "láttam" megelevenedni a történetet. Icu élettel teli karakterét akár ma is folytathatnák mai aktualitásokkal. Hétről hétre elevenedett meg a hatvanas évek valósága. Számomra mégis egy olyan rádiójáték vált maradandó emlékké, amit ma is szívesen hallgatnék újra, hogy érezhessem, megrendítene-e ma is ugyanolyan mértékben, ahogy megrendültem tőle 8-10 évesen. Viktor Hugo Nyomorultak című regényének rádió változatából azt a részt hallgattuk, amikor Gavroche az 1832-es párizsi felkelés során a barikádon meghal. Az utcai zajokat, a kövek koppanását, a puskák lövéseit olyan drámai feszültséggel játszották alá a szereplők hangjának, hogy minden mozdulatukat éreztem, szinte ott lélegeztem mellettük a barikádon, és a végén folyt a könnyem Gavroche halála fölött érzett bánatomban. A könyvet még nem olvastam, filmes feldolgozásait megnéztem. A könyv karnyújtásnyira vár rám a könyvszekrényem polcán. Bízom benne, hogy egyszer az olvasásra is sor kerül.

Úgy vélem, hogy a mai nemzedék legfiatalabb tagjai, a mai 8-12 éves gyerekek, a technika fejlődése miatt inkább választanák a film megnézését, mint hogy rádiójáték keretében ismerkedjenek meg egy-egy regényfeldolgozással. Pedig a saját vizionált képalkotásunknál kevés nagyobb élmény érhet bennünket. Ez szent meggyőződésem.

3 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Éva, megadtad a kellő lökést, hogy én is belépjek a nosztalgiázók körébe! Különben már lassan megírnivaló sem marad!...

Kelemen Éva írta...

Megvártam az éjszakai csendet az íráshoz.
Kíváncsivá tettél, várom a beszámolódat, és valamennyi előttem írónak üzenem, hogy örömmel olvastam a soraitokat.

Éva írta...

Éva, mikor kicsi voltam voltam volt egy rádiónk, és benne egy zöld fény gyúlt ki, mikor bekacsoltuk. Közel mentem hozzá, és próbáltam benézni rajta, mert azt hittem ott vannak a rádióban az emberek, akik beszélnek, zenélnek. Persze, hogy csalódott voltam, mert nem láttam semmit csak a fényt, pedig szentül hittem az elképzelésem igazát.