Tantárgyak - tanárok - tanulók

Magyar. Volt nekünk egy szótárfüzetünk, s ez a négy év alatt két szótárnyira duzzadt. Ennek a füzetnek abc rendben megfejelt rovatai voltak azokkal az általános típushibákkal, melyeket visszatérően minden diák el-elkövetett. Máig emlékszem ilyen fejszövegre. -féle, -fajta, -kora, -nyi. Ezekkel egybe kell írni általában azt, ami megelőzi őket. Vagy a mnemotechnikai szócskára: ,,toklász”. Ez nálunk azt jelentette, hogy a szóban megbújó mássalhangzók illetve még a birtokos személyragok is megrövidítik néhány főnév magánhangzóját. Pl. Vize-t, -k, -l, -s, -z. (És -m, -d, -, ünk, -tek, -ük.) Stb. Üres lapokkal indítottuk az első évet, ám valamennyi magyar dolgozat javításakor belekerült minden olyan szó, amely írásmódja általános gondot jelent. Így fokozatosan megtelt a szótár a négy év alatt. A már felkerült szavak helyesírását tudnunk kellett.

Tanárunk következetes volt maga is, és erre kívánt nevelni minket is. A dolgozatok teljes körű javítását kívánta meg, mely nem mehetett másként, mint hogy igyekeztünk a hibák okát megérteni, s valóban kijavítani. Volt, akinek háromszor-négyszer visszaadta a füzetét, s követelte a tényleges javítást. Több jegyet is kaptunk irodalmi dolgozatainkra. Egyet a tartalomra, egyet a helyesírásra, s a gyengébbet nagyobb számmal megismételte, mint végeredményt. Pl. ötös, hármas, végeredmény hármas. Magyarázatként annyit mondott, minden lánc annyit ér, mint a leggyengébb szeme. Ha ott elszakad, megszűnik a lánc. Apropó szűnik. Máig él bennem a ,,szótár” szövege: szűnik, de szüntet, tűnik, de tüntet. A kötelező irodalomhoz nem a könyvet kellett elolvasni, hanem az ő szempontjai alapján kellett ezt tenni. A Mégis mozog a föld olvasásához azt kérte, kapjuk rajta (vagy öt helyen) az írót, hogy hol fordul elő lehetetlenség, amikor is a szereplők egyszerre két helyen lépnek elő, tehát a tér- és időegyeztetési slamposságokat kellett megtalálnunk a regényben.

Máskor Gorkij Anya című regényét olvastuk. Felszólította egyik osztálytársamat, s csak ennyit szólt: No fiacskám mi jut eszedbe erről: bili? Társunk nem értette a kérdést. Többünket felszólított, s egymás után kaptuk a ,,jó jegyeket”. Magam sem tudtam volna megmondani e bizarr kérdésre a jó választ. Valahol a regényben a gyáros a szeretőjének éjjeliedényt vásárolt. Biztosan így esett. Sose néztem utána.

Volt nálunk magyar szakkör is, amolyan önképzőkör. Vágytam is rá, hogy részt vegyek benne, de sose tettem, mert szavalni is kellett, és soha nem szerettem szerepelni. Alapos munkát végzett velünk magyar tanárunk, Isten nyugosztalja Fekete Antalt.

Hittan. Talán azért veszem előre, mert egyházi iskolába jártam. Többen tanítottak. Leghosszabban Medvigy Mihály. Minden tanárunk rendszerességre tanított. Ő is. Ha valaki nem készült, két variáció kínálkozott számára. Ha azt mondta: bikkmakk, kettest kapott, vagy egyest. Utóbbi esetben megjegyezte Medvigy tanár úr: bikkmakkot mondtál, de nem témába vágót, ez csak egyest ér, de minden csorbát ki lehet köszörülni, amíg a penge éle tart, s amíg a nap le nem megy. Ez a kijelentés azt jelentette: az anyagrészt iskola után szobájában felmondhattuk, de csak délután. Sok estéje foglalt volt ugyanis. A Zeneakadémiára és az Operába járt a diákokkal együtt. Jegyeket szerzett neves előadóművészek zenei estjére, de mindegyikért 10 fillért kért nevelési célzattal. Ingyen semmi sincs, s az ő villamosjegye is 50 fillérbe kerül. Humorára humorral válaszoltunk: Emlékszem, kapott egy köszörűszerű tákolmányt. Na, azután mindenki köszörülhetett rajta, aki kiköszörülte a csorbát, azaz eredménnyel referált. Valaki megkérdezte tőle, hogyan lehet az, hogy senkit sem buktat meg hittanból? Ezekkel a szavakkal ütötte el a kérdést: Akit egy olyan zseniális ember tanít, mint én, bármennyire is nem figyel, összeszed annyi tudást, hogy ne kelljen elbuktatnom. Ugyanő mesélte nemrég: végül is abbahagyta a tanítást, s ennek az volt az oka, hogy a gyerekcsínyek jobban mulattatták, mint kiötlőit. Nos, ez az a pont, amikor abba kell hagyni – jegyezte meg. 83 éves korában Mexikóban járt régészeti kutató expedíción. Felmászott egy piramis tetejére. Lám, milyen jó, hogy annak idején annyit vittem kirándulni a gyerekeket! – mesélte.

Osztályfőnökünk biológiát tanított úgy, mintha minden diákja az orvosi egyetemre készült volna. Tulajdonképpen két nyelven folyt az oktatás. Minden ,,bioalkatrészt” felírt apró betűivel latinul is a táblára. Sokan jegyeztük füzetünk végére ezeket. Valaki jelentette, amikor az ezredik terminus technicust feljegyezte. Nem is okozott gondot senkinek megérteni, mi az a biokuláris parallaxis, vagy a szférikus aberráció. Szerette a latin szentenciákat is. Sok olyasmit tanultunk tőle, ami hasznos eligazítást adott a későbbiekre. Első érettségi találkozónkon említette: gyerekek, annyit ér világotok, amennyit megszelídítetek belőle. Az értékes barátságoknak, a bensőségességnek van értelme. A szolgálatnak, amely másokhoz visz közel benneteket. Ha jó kedve volt, varázslótudományával szórakoztatott minket. Szívesen vitt kirándulni is bennünket, és szervezett nekünk olyan akadályversenyt, amely párját ritkította az akkori visszafogott, szegényes világban. Kedves olvasmányából, A kis hercegből sokat idézett, még prédikációiban is vissza-visszatért a történet egyes eseményeire. Világ életében fúrt-faragott. Az Astra bábegyüttes lelkeként ismertük meg, annak voltvezetője és motorja. Sok evangéliumi jelenetet dolgoztak fel, s adtak elő Vízvári Lászlóval.

Matematikára többen tanítottak. Kovács Mihály alkotta a kibernetikai szakkört, s vele szemben állították fel a József Attila gimnázium hasonló intézményét, mikor már nem tűrhették tovább, hogy minden évben a piaristákat keresik meg újságírók a gyerekek alkotta analóg számítógép hírét közzétenni, vagy éppen a matematikai sikerek miatt. Arra nevelt, hogy önállóan dolgozzunk, tanuljuk meg használni eszünket, kombinációs készségünket, és csak kellő erőfeszítések bevetése után segített, mikor látta, hogy valahol munka közben elakadtunk. Akkor továbblendített bennünket. Érett emberként bánt velünk. Kapaszkodnunk kellett, hogy lépést tartsunk vele. Még elsős voltam, mikor egyik feladattal kapcsolatban felszólított egyikünket: na, diszkutálja! A szót sem hallottuk odáig, nemhogy diszkusszióra gondoltunk volna.

Később az azóta elhunyt Pogány János vett kezelésbe bennünket. Alacsony akarnok ember, tele agilitással. Órái szigorú időbeosztást követtek. Sokan feleltünk egy-egy órán. Óra elején egy valaki kivitte elkészített házi feladatát, s meg is oldotta a táblánál, míg emez a táblára írta a példákat addig másikunk felelt, két további jelölt pedig a kiürített első padokban húszperces röpdolgozatot készített. Utána jött az új anyag leadása. Vibráló egyéniség volt, forrott körülötte a levegő. Hadarva beszélt, magán tartotta figyelmünket. A füzetek első lapján két mondatnak kellett szerepelnie. 1. A matematika az a tudomány, mely megtanít bennünket arra, hogyan kell a számolást elkerülni. 2. Aki felelés közben két előjel hibát vét, annak felelete legfeljebb kettes lehet. Ezekhez kellett tartanunk magunkat.

Sok kemény megjegyzést is tett. Ezek azért is maradtak meg emlékezetünkben, mert rendszerint ,,üzent” szüleinknek az ellenőrzőn keresztül. Mi aztán magyarázhattuk, hogy mi is történt. Voltak köztük humoros beírások is. Bátyámék osztályában történt: Fiacskám, mit csinál maga ott? (Magázott minket.) Tanár úr, ott egy pók. Na, akkor előveszi az ellenőrzőjét, és beírja: Mi közben a tanár az év legnehezebb anyagát tanította, én az osztály pókjával foglalkoztam. Velem is íratott valami olyasmit, hogy vegyék tudomásul: vagy megtanulom az írásbeli gyökvonást, vagy megbukom. Megtanultam. Majd az érettségire újra, majd a főiskolán is, továbbá mindannyiszor, ahányszor valakit érettségire készítettem elő később. Azt hiszem, ma is nehezemre esnék e feladat, hiszen sosem használtam. Igaz, hogy a matematikára jól megtanított, nevezetesen: hogy hogyan kell a számolást elkerülni. Valójában azt kell mondanom, hogy tanárunk keményen követelt, de jól tanított. Meg is jegyezte, hogy ötösre a Jóisten tudja csak a matematikát, négyesre a tankönyvíró, ő maga hármasra, a jó diák kettesre, a rossz pedig egyesre tudja. Válogathattunk. Szoboszlay tanár úr inkább önérzetünk növelésével kívánt tárgyának megnyerni. Mesélte, hogy egyszer egy szülő fogadóórán megjegyezte: megérti, mennyire fáraszt bennünket a matematika, ő is tanult felsőbb matematikát, szorzást, osztást és tört számokkal is számoltak, ám mégsem tud hozzászólni a mai anyagokhoz. Ezen mindig derültünk, pedig gyermekeink könyvét nézegetve meg kell állapítanom, ugyanaz a helyzet következett be egy generációval később is. Valószínűleg ez a dolgok rendje.

Oroszra Meggyes János tanított. Több nyelven beszélt, oroszul a hadifogságban tanult meg, majd a szükség úgy hozta, hogy levizsgázzon belőle, s kamatoztassa tudását. Belőle nyugodtság áradt, módszeresen és tempósan magyarázott, meg lehetett tanulni a nyelvet az ő segítségével akkor, amikor egy egyetemi tanár kutatása szerint a magyar iskolák akkori metódusa mellett hetven év szükségeltetett volna az orosz nyelv megtanulásához. Úgy vélem, hogy az első harmincöt évi anyagot ő megtanította. Később állapította meg a főiskolai tanárom: szerinte én semmi újat nem tanultam nála, mindent a középiskolás tanulmányimból rángattam elő. Volt abban valami.

Gál István úgy tanította a történelmet, hogy érettségire a marxista tételeket is fújtuk – bár nem nyílt lehetőség arra, hogy nyíltan kommentáljuk – tudtuk, miről szólnak, mit mondanak, milyen gyökerekből táplálkoznak. Nálunk korábban ő tanította Antall Józsefet is. Bevallom, tőlem távol állt az a fajta történelem, amit tanulnunk kellett. Nem gondoltam, hogy az emberi történés középpontjában a harcok álltak, s az ember nem más, mint egy potenciális harcos, s az a rendkívüli, amikor éppen nincs háború vagy kiéleződött osztályharc. Párhuzamosan kevés lehetőség nyílt arra, hogy a művelődéstörténettel megismerkedjünk, vagy az emberi közösségekről olyan módon, hogy ne az ellentéteket, hanem a közkinccsé tehető értékeit hangsúlyozzuk. Tanárunk utóbb állami kitüntetést kapott munkásságáért.

Péter Mihály földrajz szakos, szent volt. Tanárt akartam írni, de ő bár korrekten tanított, hajlott korát békésen és szeretettel viselte, mindenkihez megértéssel szolidárisan fordult. Róla mesélték, hogy korábban, mikor új gyerek érkezett az osztályba, összebeszéltek a többiek, hogy jól megtréfálják. Földrajz óra előtt citerázni kezdtek, s rémülten említették, hogy az eddig megismert szigorú tanárok szelíd bárányok ahhoz képest, akivel mindjárt találkozni fog. Szegény jövevény halálra rémülten várta, mi fog történni. Ekkor belépett ez a végtelenül jólelkű, halk szavú ember. Elképzelhető, mi játszódott le a kisemberben, s mivé lett az másodpercek alatt.
Lám, csak a gimnáziumi tárgyak egy részéről írtam, s azokról, akik tanították. Ki győzné elsorolni általánostól a felsőfokú tanintézmények valamennyi dolgát, élményét. Így is túl hosszú lett.