Elmélkedés az alkotásról

Olyan régen találtam ki ezt a témát, hogy lassan én sem tudom, mit is akartam kihozni belőle, már ami a magam részét illeti. 

Mindenesetre a gyerekkori gyűjtéseket biztosan szándékoztam említeni. Mert persze én is gyűjtöttem mindent, amit akkoriban egy  iskoláslány: csokipapírt, gyufacímkét, kártyanaptárt, de mindenekelőtt papírszalvétát. A csokipapírok sztárja nálam egy gyönyörű lila, domborított papír volt, ezt a táblacsokit egy segélycsomagban kaptuk '57 januárjában. Azon nem gondolkodtam el akkor, hogy a gyufacímke-gyűjtés hogyan is alakulhatott ki az emberiség történelmében, de tény, hogy volt mit gyűjteni, voltak ugyanis különféle gyufacímkék. A papírszalvéta pedig... hát igen, annak már kifejezetten ízlésformáló hatása volt, ilyen minta, olyan girland, amolyan aranyszegély, és ráadásként az anyag finomsága, ez mind-mind külön és együtt is esztétikai élvezetet jelentett. :)

Később jött a képeslapgyűjtés, mégpedig nem csak  egy-egy ismerős, rokon vidéki, balatoni, netán "jugó" tengerparti nyaralásáról postán érkezett képes levelezőlapoké, hanem a kirándulásokon emlékképpen vásárolt üres képeslapoké is. Ezeket sokáig őrizgettem egy keményfedelű dobozban és időnként jólesett őket sorban elnézegetni, az ismerős vidékek képeit az emlékek miatt, az idegen helyekről származókat meg azért, mert az ember elábrándozhatott a szép tájak, városok láttán.

Az olvasást, még ha valóban kedvtelésnek is számít, én nem sorolom ide, mert az olyan volt nekem ötéves koromtól kezdve, mint a levegő. Természetes és magától értetődő élvezet. No de ami a mai szóval kreatív tevékenységeket illeti, azokban mindig nagy örömet találtam.  Alsóbb osztályokban volt ugyebár a kézimunka óra, ott megtanultam például hímezni és horgolni, ezeket aztán otthon fejlesztettem tovább. Olyannyira, hogy jóval később a horgolás lett az egyik legkedvesebb időtöltésem, harmincas éveim táján például rengeteget horgoltam, na nem kell megijedni, nem csipketerítőket, hanem csupa praktikus dolgot, sapkákat, sálakat, mellényt, ilyesmit. Akkoriban ez volt, ami leginkább kikapcsolt, horgolni tudtam bárhol, bármikor, oda se nézve, beszélgetés vagy tévénézés közben is. Épp emiatt sok éven át  gyűjtöttem a Fürge Ujjak című kézimunkaújságot mondván, hogy majd ha nyugdíjas leszek, milyen jó is lesz, mennyit fogok én horgolni! Ma már nem horgolok (csak néha), a Fürge Ujjakból pedig egy példány se maradt, de azért az internetről letöltöttem tavaly néhány számot, csak úgy, nosztalgiából.

A kötést viszont többszöri nekifutásra sem tudtam igazán jól elsajátítani. Nem mondom, tudok kötni, de nagyon görcsösen és kínlódva, emiatt aztán nem is kötök szép egyenletesen, úgyhogy rég feladtam, hogy a kötést megszeressem.

A varrásról már többször is írtam a saját blogomban, meg talán itt is említettem régebben. Hát igen, az volt nekem az igazi hobby, mert azt nem mondhatom, hogy mindig kedvtelés, ha a szó pontos értelmét tekintjük. Nem könnyű dolog ugyanis a varrás, van benne rengeteg fáradság és néha kudarc is. Kézzel varrni már kisiskolás koromban is szerettem, ezek persze babaruhák voltak. Aztán apu megtanított varrni a Singer varrógéppel, majd pedig érettségi után egy négyhónapos  esti varrótanfolyamon tanultam meg a szakszerű varrás alapjait. Attól kezdve varrtam én mindent, a legegyszerűbb szoknyától a télikabátig bezárólag. És szerettem, nagyon szerettem. Az utóbbi 8-10 évben aztán kiszerettem belőle, talán túl sok volt, vagy csak a türelmem fogyott el úgy negyven évnyi varrás után. Már hónapokig halogatok egy egyszerűbb átalakítást is, új darabot pedig nem is tudom, hány évvel ezelőtt varrtam utoljára. Ágynemű, függöny, ilyesmire persze könnyebben ráveszem magam, de ruhaféle, az ki van zárva.

Pedig épp a varrás és a varrás élvezete volt az, amitől úgy huszonvalahány éves koromban arra a felismerésre jutottam, hogy mást kellett volna kezdenem magammal. Emlékszem, akkoriban döbbentem rá először,  hogy nekem ez lenne az igazi, ha nem is feltétlenül a varrás, de mindenképpen valamit létrehozni, valami kézzel foghatót alkotni, mert ez tölt el örömmel, jó érzéssel és elégedettséggel. Az ezután következő évtizedekben még nagyon sokszor gondoltam ugyanezt, de ahogy mondani szokás, veszett fejsze nyele volt az már, mert rajta voltam egy pályán, aztán egy másikon, és mit ad Isten, egyik se az alkotásról szólt.

De hogy ne zárjam soraim ilyen lehangoló gondolattal, itt ez a bugyuta kis dal arról a bizonyos papírszalvéta-gyűjtésről, Psota Irén énekli valamikor az ötvenes évek közepén (a filmrészletek a Mese a 12 találatról című, 1956-ban készült filmből valók).