Ha az vagy, akinek lenned kell...

A cím egy idézet első fele, mégpedig Sienai Szent Katalin mondta: "Ha az vagy, akinek lenned kell, az egész világot lángra lobbantod."

Ahogy 95-re visszagondolok, ha az egész világot nem is lobbantottam lángra, de egy kicsiny szeletében, úgy érzem, tüzet gyújthattam.
Az az év a gyerekekről szólt.

(Ehhez azért a hűséges tájékoztatás kedvéért hozzá kell tenni, hogy emellett javában dolgoztam is, már sokadik éve az államigazgatásban; édesapám, bár már beteg volt, de még el tudta látni magát, munka mellett tanítottam is, és egy havi lapnak és két időszakos újságnak voltam a munkatársa.)

Ebben az évben volt Szent László király halálának 900. évfordulója, és néhányan, fiatal papok és hitoktatók, már előző évben, a tanév első felében arra gondoltunk, mi lenne, ha a gyerekekkel megismertetnénk "László királynak vitéz lovagságát". Az elképzelés mindenkinek tetszett, de az ötlet kidolgozására végül csak ketten maradtunk. Össze is állítottunk egy feladat- és programsort, volt abban a történelmi ismeretektől a maguk kitalálta önzetlen, lovagi cselekedeteken és rövid színdarabon át a lovagi torna megvívásáig minden. Az alsósok László király apródjai lettek, a felsős korosztály pedig már lovag lehetett. Újságbeli fórumaink megvoltak, ahol meghirdethettük a végül vetélkedővé vált programot, amit nem remélt nagy érdeklődés kísért. Sorra neveztek a plébániák és az iskolák, egyháziak, önkormányzatiak egyaránt. Már bőven akadt segítő is. Testnevelő tanárok dolgozták ki a biztonságos, de izgalmas "lovagi torna" feladatait, plébánosok, káplánok, tanárok szervezték a területi döntőket, mert már annyi csapat nevezett, hogy így kellett válogatni, mi pedig jártuk az országot, Mezőkövesdtől Zsombóig, sok értékes emberrel, lelkes közösséggel megismerkedve. Többszáz gyerek kapcsolódott be legalább egy helyi forduló erejéig, természetesen, lányok is ugyanúgy, ennyi eltérést csak elbírt a lovagi eszmény.

A legjobb csapatok végül Budapesten, egy háromnapos találkozón mérhették össze erejüket, az időpont mi más lehetett volna, mint június 27. Szent László napja. Az ünnepi záró szentmisére, amelyet az akkor felújított, gyönyörűséges kőbányai Szent László-templomban tartottunk, Tempfli József nagyváradi püspök úr elfogadta meghívásunkat, hiszen Nagyvárad Szent László király városa. Ünnep volt, öröm volt, máig élő kapcsolatok kezdete és tűzgyújtás a világ egy szeletében.

Az aranyszínű matrica, amit minden résztvevő megkapott, megvan még nekem is, valahol újságcikkek is, és már mindigre megmarad a szívdobbanás, ha bárhol az athleta patriae-ről, a haza bajnokáról hallok.

Ez befejeződött júniusban, és éppenhogy csak egy hónap volt az utolsó simításokra, hogy minden rendben legyen az augusztusi hatvanfős táborban, amit már negyedik éve szerveztem, vezettem, részben összeszokott felnőtt gárdával, részben pedig mindig újakkal. Ez egy országos hittanverseny jutalomtábora volt, nagy izgalommal várták a mindenkori győztes csapatok, hazai és határontúli gyerekek. 95-ben Egerben voltunk, egy kollégiumban kaptunk szállást-ellátást. A készülődés, de a tábor közben sem tudtuk-gondoltuk, hogy az azévi lesz az utolsó ilyen tábor. Öröm volt ez is, és remélem, élményként őrzik az akkori gyerekek.

A szilvásváradi kisvasúton


Szinte el sem hiszem, hogy csak 18 év telt el azóta, annyira régenvoltnak tűnik mindez. Teli voltunk lendülettel, lelkesedéssel, kifogyhatatlan energiával. Értelme volt mindennek. És annyira fiatalok voltunk...