Igen, tudom jól, hogy átléptem a határidőt... Ezennel megkövetem elsősorban Endit, de a többi írogató társamat is, akiket megvárattam a továbblépéssel. Igyekeztem én, mióta visszajöttem otthonról ide haza, de még mindig nem tértem igazán magamhoz a nyárból (és a nyártól...). Ráadásul megint visszapillantott a meleg, de szerencsére már sokkal enyhébben. Nem panaszkodom.
Ha hiszitek, ha nem, sokszor gondoltam a megírandó témára : a szabadság. Az évek számával egyre többet gondoltam rá, sőt, néha igazán át is élhettem. Manapság szinte állandó téma a közéletben, már-már attól lehet félni, hogy elkopik az igazi értelme. Erről jutott eszembe egy esetleges meghatározás, miszerint a szabadság olyan, mint a levegő : csak akkor érzékeljük igazán, ha hiányozni kezd.
A fogalom meghatározása talán könnyebb, ha az ellenkezőjéből indulunk ki. Az elnyomás, tehát a szabadság hiánya sokféle területen tanulmányozható : lehet politikai, filozófiai, morális értelemben vizsgálni. Mindenesetre valamiféle alávetettséget jelent valakivel, valamivel, esetleg akár egy eszmével, érzéssel kapcsolatban is. A továbbiakban igyekszem saját helyzetemre hivatkozni, ha lehet.
Életem első 26-27 éve a kommunista rendszerben telt el. Bevallom, nem is tudatosult bennem olyan érzékenyen a szabadság mibenléte, esetleges hiánya. Talán azért is, mert amit az ember nem ismer, az nem is hiányozhat neki annyira, mint amit megvontak tőle...Életünk keretei olyan szigorúan voltak meghatározva, hogy megelégedtünk a szerény lehetőségekkel, a legkisebb engedményt is örömmel nyugtáztuk, akárcsak a szigorú fenyítések árnyékában nevelt gyerek. A nagyszüleink, szüleink elbeszéléseiből kibontakozó múlt, az ő gyerekkoruk pedig sokkal nehezebbnek tűnt, mint a miénk, s ezért még szerencsésnek is éreztük magunkat. A hatalom vállára vette a gondolkodás, a választás gondjait, mint valami gondos családfő - vagy mondjuk egy börtönőr... Egyes régóta raboskodó foglyok nehezen hagyják el a börtönüket, hiszen a felelős döntés súlyát odabent leveszik a vállukról, napjaik előre megírt rendben folynak, anélkül, hogy bármiben is választaniuk kellene. Egy diktatúrában helyettünk gondolkodnak, a többség lehajtott fejjel elfogadja, hiszen az ellenállás a relatív nyugalom elvesztésének kockázatát jelenti. A magánéletben például hányan szenvednek némán egy mérgező kapcsolatban akár évekig is, mert a szabadulás egyben a következmények vállalását, az esetleges egyedüllétet, az anyagi nehézségeket jelentené. S akkor még nem beszéltünk a megszokások börtönéről, hiszen az ismeretlentől való félelem nagyobb, mint a láncok súlya.
A társadalomban élés nem fér össze a korlátlan szabadság gondolatával. Az egyén szabadsága addig ér, míg a másikét nem korlátozza. Szabályok, törvények szervezik meg az együttélés formáit, szükséges és közösen elismert korlátait, hogy létrejöhessen a társadalmi kohézió. Hiszen a szabadság nem egyenlő a szabadossággal, sem tettekben, sem szavakban. A felelősség érzése adja meg a súlyát.
Nekem pedig, aki egyre nehezebben élvezhetem az utazás, a felfedezések hajdanán szédítő, új ízét, marad az a jóleső, biztonságot nyújtó érzés, melynek a tudat szabadsága a neve. Lehet szabad véleményem, ahelyett, hogy önmagam is cenzúra alá kéne vetnem, mielőtt kimondanám. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" - intett annyi éven át őseim bölcsessége. Marad a belső szabadság, mely el nem vehető, hiszen önmagunknak köszönhetjük, s egyedüli őrei mi vagyunk.
 |
| kroki szénnel, a múlt század vége felé... (T.R.) |
14 megjegyzés:
Amit írsz, mindig nagyon tartalmas. Érdemes várni rá! Ezt is köszönettel olvastam.
Szép a rajzod!
Köszönöm, kedves Klári, kedves szavaidat. Az írás ezúttal nehezebben gördült, mint máskor : azt hiszem, a kánikula nem múlt el nyomtalanul...
Nagyon is igaz, a belső szabadság el nem vehető!
Teljesen egyetértünk, kedves írótársam!
Kedves Rózsa, nagyon megörültem az írásodnak. Természetesen elsősorban a tartalma miatt. De az is jóleső érzés, hogy szakítottál időt rá, a nehézségek ellenére. Türelmesen vártam, a többiekkel együtt, hisz ahogy nagmamám mondta: nem hajt a tatár. És itt ez véletlen, nem név! - nem Rád vonatkozik. 😉
A belső szabadságom minden erőmmel őrzöm magam is, a belső békémmel együtt. Általában sikerrel...
Nagyn tetszik ez a tudat szabadsága megfogalmazásod. Nem tudtam volna ilyen jól, szavakkal leírni, de maximális találat, pont így érzem, gondolom. A sors legyen kegyes, hogy ezt még sokáig megtarthassuk.
rhumel
Kedves E. a tudat szabadságának eléréséig és megfogalmazásáig hosszú évek tanulságainak köszönhetően jutottam el... Aztán pár éve rádöbbentem, milyen fontos is nekem : a tandíj magas volt, de az érzést magam munkáltam ki. Érzem a súlyát, de a vigaszát is... Köszönöm, hogy szakítottál rám időt.
Rózsa, ahogy ígértem magamnak, többször jöttem és olvastam el a bejegyzésedet a héten. Mindig más részletnél álltam meg, és felejtkeztem bele a saját kapcsolódó gondolataimba is. Olyan érzésem van, ha nem választanának el bennünket határok és ezer kilométerek, ha egy városban élnénk, milyen jól meg tudnánk beszélni (író-olvasó)klubszerűen az adott témáinkat. Amikor sem az idő, sem a komment hosszúsága nem szabna határt a gondolataink megosztásának, megbeszélésének. Ahányszor olvastalak, annyiszor éreztem otthon magam a témafeldolgozásodban. Amire viszont nagyon kíváncsi lettem volna, hogy Magyarországról elköltözve, már ötven évet külföldön (Algéria, Törökország, Németország, Franciaország) eltöltve, melyik volt az az ország, ahol a leginkább úgy érezhetted magad, hogy itt „szabad” vagyok. Zárásként hozzáteszem, hogy nem várom el, hogy hosszan fejtsd ki a véleményed, mert ahhoz egy bejegyzés sem lenne elég, megelégszem egyetlen országnévvel is:)))
Éva! Fantasztikusan jó kérdező vagy!!
Kedves Klári! Örülök, ha így érzed/látod, mert sok kommentem után szoktam kicsit elbizonytalanodni, hogy vajon nem nyúlok-e bele jobban, mint kellene a kommentemmel a másik fél intimszférájába.
Kedves Éva (bár néha rendre utasítom magam a sok "kedvesezésért" a válaszaimban, de nehezen állok ellent, mert tényleg így érzem - olyan kedvesek nekem tényleg, ti, a kommentelők!...), ahogy Klári is megjegyezte, tényleg ritka jó kérdező vagy, mert kinek nem esne jól, hogy ilyen részletesen olvassák és értik az irományait?... Én mindenesetre megköszönöm! Hozzáteszem, mindannyiszor eszembe jut, milyen szívesen leülnék veled - veletek - egy kávéra, egy vacsorára beszélgetni, hiszen nehezen fogynánk ki a témákból!
Hogy hol találkoztam leginkább a szabadság érzésével? Elgondolkoztattál. Nagyon nehéz kérdés. Mindig hiányzott valami... ami különben rendjén is van, hiszen a teljes szabadság nem létezik. Talán az utóbbi 20 év alatt, itt, Fr.o-ban. Ami itt-ott gátat szab ennek az érzésnek : az egészség pillanatnyi állapota, az egyedüllét néha kelleténél nagyobb súlya (ugyanakkor minden bizonnyal ez a szabadság ára egyben), a jövőtől való szorongás, mely időnként rám telepszik. Másképp azonban nem érzek korlátokat, csak amit magam állítok magamnak.
Köszönöm Rózsa! Mélyen sejtettem, hogy Franciaországot fogod írni. (A lányomnak még soha nem tettem fel ezt a kérdést, nem forszírozom, hiszen tudom, hogy soha nem tervezi/tervezte - ennyi idő után - a hazatérést Magyarországra. Lassan több időt töltött már az új, választott hazájában, mint itthon.) A részletezést is külön köszönöm:)))
Úgy látszik, a belső szabadságnál nincs fontosabb!!
Sokan jutottunk erre a végszóra. Talán az egyetlen létező szabadság, mely el nem vehető, s amelyet mi magunk vívhatunk ki.
Megjegyzés küldése