Nem bánok semmit sem? 🤔

Mióta Ági, a mintabloganya helyett magam próbálkozom itt valahogy pótolni a hiányát (kezdetlegesen, de eddig talán sikerülget, főleg az aktív blogtársak segítségével), szóval mióta a témákat keresgetem, sok jut eszembe, viszont amikor felmerül, a nagyját elvetem azonnal. Mert érdekel, érdekes - számomra! -, kíváncsi lennék ki mit gondol, és írnék is róla, az igaz, de ne már, hogy ez vezéreljen. Igyekeznék olyat találni, ami mindenkinek "bejönne". Hogy ez a mulasztás ilyen-e, nem tudom. De mivel csak úgy jött az ötlet, erre esett a választásom. A konyhában ügyködve zenét hallgatok, szinte mindig. A spotify-on véletlenszerűen klikkelek rá egy-egy válogatásra. És épp Piaf: Nem bánok semmit sem című dala hangzott fel, amit ugyan már rengetegszer hallgattam, de elgondolkoztam  csak úgy hagymaaprítás-krumplipucolás közben, hogy vajon én bánok-e valamit, megbántam-e valamit? Nem igazán. Mégis, voltak dolgok, amiket elszalasztottam, olyan mulasztások, amik máig nyomják a szívem és ha bele is törődtem a múlt megváltoztathatatlanságába, a lelkiismeret furdalás megmaradt.
Így lett hát téma a mulasztás.

Nagyon különleges és érdekfeszítő, ki honnan közelítette ezt meg. A mulasztás, mint szó, szinte adottan asszociáló az iskolai hiányzásokra, stiklikre, lógásra, stb.
Nekem ez, bevallom nem jutott eszembe, de Mick és Éva téma-kifejtésekor saját kis eseteim beugrottak. 
Mondjuk a hónap első keddi suliból kiszökések. Olyankor valamit csináltak a naplókkal, mind felvitték a tanáriba, és az aznapi hiányzásokat talán nem jegyezték fel, így nem is írták be. Persze nem ürült ki az egész iskola, meg mi se csapatostól léptünk le, nem mindig és nem minden óráról. De sokszor mulasztottunk. Én előszerettel, mert egyéb illegális távozásra nem volt lehetőségem. Jöttek velem szembe reggel "egyesek", akik "betegek" voltak néhány óra erejéig és vonultak az iskolaorvoshoz. Talán néha szívesen csatlakoztam volna. Csakhogy apukám laborja melletti ajtó mögött volt a doktronőnk rendelője...
Afféle lógás, mint amiről Évi is írt, megesett velünk is, de a többi néma csend...😉. Sőt, a következő generáció is követte ezt a "szokást", sok év múlva mesélték el röhögve, hogy lapultak pisszenés nélkül.

Az én mulasztásom nem ebbe a fenti kategóriába tartozik. Próbálom magam felmenteni, tudva a komoly indokokat, de 45 év után se nyerem el magamtól a bocsánatot.
Volt nekem egy csodálatos unokaöcsém. Mivel mind a ketten egykék voltunk, az egymás iránti szeretetünk igazi testvéri és szoros kapocs volt, kicsi korunktól. Nálam csupán 3 évvel volt fiatalabb, így jól tudtunk együtt játszani és én kicsit anyáskodhattam is, amit M. se bánt. Szigorú nagyinkkal nyaranta sokat tölthettünk el együtt, s bár sajnos nem egy iskolába jártunk, de tanév alatt is gyakran találkoztunk. Imádtam hozzájuk menni, szerencsére közelben, egy apró lakásban éltek, amit szinte teljesen elfoglalt a hatalmas zongora. Nagybátyám remek humorú, a zsenit súroló ember volt, rengeteget viccelt velünk és persze csodálatosan zongorázott. Fantasztikusan tudott velünk, kölykökkel úgy foglalkozni, hogy mindent játékként éltünk meg.

Nos a gyerekkor végefelé elköltöztünk másik városba, a kamaszodás, a távolság el-elszakított minket. Nem is értem, miért nem leveleztünk... De talán az ok az a 3 év korkülönbség, a 16 és 13 akkor, abban az időszakban érthetően eltávolodást hozott.
Nem sokáig, hisz érettségi után visszakerültem Pécsre, s ha ritkán is, de annál mélyebb beszélgetéseink adódhattak. Nyilván a világmegváltásról 😉
Nos, az egyetemet ugye elmulasztottam befejezni, 2+1 év múlva (1 év tanulmányi szabadságot kaptam, egyetlen hiányzó komplex teszt pótlására, a többi szigorlatom rendben volt) hazakerültem a szüleimhez újra, dolgoztunk, férjhez mentem, tanfolyamot végeztem, elindult az önállósodó saját életünk. Már a kislányomat vártam, amikor unokatestvérem súlyos betegsége az utolsó stádium felé haladt. Hiába próbálom erőltetni az agyam, nem tudom, vajon azon a nyáron találkoztunk a Balatonon, vagy még az előző, egészséges évben. Csak az biztos, hogy mire beköszöntött a tél, M. már nagyon gyenge volt, nagyikánk tudósított, ha néha meg tudta látogatni. Én nagy pocakkal, télvíz idején vonatra ülni és zötykölődni nem mertem, ez rendben. Telefonon se volt lehetőség, hogy beszéljünk, nekik nem volt. De miért és miért és miért nem írtam neki??? Nem értem meg az akkori önmagamat. Valami olyan oka lehetett, hogy nem akartam felzaklatni magam az írással, az emlékekkel, a búcsúzással, féltettem a bennem fejlődő pici babát. Lehet.
De nincs semmi olyan magyarázat, kifogás, mentség, kibúvó, ami ellensúlyozná a lelkem háborgását.
Nem és nem tudom ezt a mulasztást megbocsátani.

A többit, az élet hozta-vitte dolgokat, mulasztásaimat már rég eldobtam hátra a vállam felett. Sok van, mit megbánhatnék, hogy nem voltam elég kitartó, hogy elhalasztottam feladatokat az utolsó percekre, elszalasztottam lehetőségeket, mert hagytam sodortatni magam az élet/sors/végzet által, hogy elmulasztottam legalább egy nyelvet rendesen megtanulni, ...és lehetne vég nélkül folytatnom. De ezeket nem bánom. Így volt szép, így volt jó...

Egy képem van "belül", egy pillanat, amit bezártam örökre, ami egy kicsit vigasztaló is.
Az egyetemi kudarcsorozatom végén fel kellett számolnom az albérletet. Volt abban a pici szobában egy saját bútordarab, egy kis fiókos-rakodós szekrényke, még a régesrégi gyerekszobámból. Átadás előtt hogy és hová szállítsam el? M. szülei viszonylag közel laktak, így ketten lecipeltük és elindultunk a házak közt, a járdán araszolva a szekrénnyel. Nagyon jókedvünk volt, valami hülyeséget énekeltünk, egy hablaty-zagyva szövegű dalocskát, egyszer le is raktuk a bútort, mert annyira nevettünk, ráültünk és nagy hangon danolásztunk tovább. Látom magam előtt ezt a két lökött, boldog, egymást feltétel nélkül szerető ifjú embert, olyan ez bennem, mint egy csodás film legfontosabb képkockája. Ha erre emlékezem, mosolygok, de folynak a könnyeim. A lelkiismeretem mardos ugyan belülről, de kicsit, egy nagyon kicsit megnyugszom...