Mindjárt dél lesz. Nekifogjak-e ilyen kevés idő birtokában az idáig halasztgatott téma megírásának, így "zárás előtt" vagy egyszerűen ejtsem az amúgy is nehezen megfogalmazható gondolataimat?... Hiszen pont ezért lett olyan hosszú a vajúdás és tűnik olyan nehéznek a szülés...
Fő oka az, hogy nem is tudom, milyen példákat hozhatnék elő, melyeket esetleg más címszó alatt már meg nem írtam volna. Éva, Endi és Mick sok-sok példával illusztrálták mondanivalójukat, én meg még mindig azon rágódok, hogy ez és ez az esemény eléggé témába vágó-e, esetleg nyilvánosság elé kerülhet-e?... S nem utolsó sorban : nem ismétlem-e vele magamat?...
Na mindegy, "vágjunk bele!", ahogy a vakmerő fodrász mondaná, ollóját csettegtetve... S ahogy eszembe jut.
Tudvalevően nem teng túl bennem az önbizalom. Ezért a sikerélményt valahogy sosem vártam el : nem számítottam rá, inkább arra koncentráltam, hogy megfeleljek a feladatnak, kihívásnak, amennyire csak tőlem telik. Emiatt gondolom, hogy a siker mindig valamennyire váratlanul ért, és azt hiszem, ez adta meg különleges ízét, zamatát, s ugyanakkor megmentett a nagyobb csalódástól, hiszen nem vártam el. Sőt, ha tovább görgetem a témát, az is lehet, hogy az "el nem várást" is azért fejlesztettem ki belső használatra, hogy öntudatlanul megóvjam magam a csalódástól... Efféle katartikus érzésnek nevezném (utólag) azt az epizódot, amikor még általánosban (7-8?) magyar órán egyszuszra felmondtam a "Toldi" mind a 12 énekét, melyet Bódai tanárnő kérésére - mintegy kihívására - tanultam meg... Jó érzés volt, mintha magamat, kételyeimet győztem volna le! Vagy amikor a felnőtt esti rajzszakkörben mindenki előtt megdicsért a modell portréjáért - mintegy felfedezésként - a szakkörvezető festő, mint egyetlen (14 éves) gyereket... Hogy jobb, mint a felnőtteké...
Más téren - pl. az érzelmek játszóterein - sem vártam el különösebb sikereket, mivelhogy a "szépség" mint olyan, nem is volt téma otthon. Ilyen irányú elismerésre nem emlékszem senkitől sem a családban, ezért majdhogynem súroltam magamban a "rút kiskacsa" státuszát... Senki sem tett ugyan rá célzást, egyszerűen nem volt téma! Gimnazista, majd egyetemista koromban fedeztem fel, hogy egy-két fiúra tettem bizonyos hatást, bár bennem volt a halvány gyanú, hogy úgyis hamarosan rájönnek a tévedésükre...Talán ezért maradtam meg az óvatos, játékos flörtölésnél.
Találkozásom Gilbert-rel annyi véletlen összejátszásán alapult, hogy végül a sorsszerűség képét öltötte fel. Itt most nem is részletezem; amit felfedhetek belőle, már megírtam magyarul is, franciául is blogjaimon. Valóban sorsszerű lett, nagyon is intenzív 33 év, melynek intenzitása főleg neki köszönhető, jóban, rosszban. Voltak benne nagyon katartikus pillanatok pozitív és negatív előjellel egyaránt, nem mondhatom, hogy egyszer is unatkoztam volna! Fiam születése az egyik kiemelkedő esemény, mondanom sem kell. Nagy betegségek, a halállal szembesülés, majd szembenézés szintén ilyen sorsdöntő pillanat, mely után az ember nem egészen olyan lesz, mint addig volt.
 |
| 3-4 évesen |
 |
| 2 hónap híján 78 ezen a képen... |
14 megjegyzés:
Amit leírtál, akkor is és most is a sorsszerűség tudatában lehet elfogadni.
Klári, köszönet a látogatásért! Éva, Endi és Mick hosszú és tartalmas bejegyzése után az enyém nagyon szűkszavú, konkrét példákban fukar, de azóta újra elolvasva se bírtam kibővíteni... Valóban, a "sorsszerűség" érzése csapódik le mindig a gondolataimban, emlékezéseimben - a fejemben. A példákat pedig vagy már említettem máshol, vagy rejtőzködnek valahol és nemcsak az én titkaim....
Így van ez jól. Nem minden téma kíván nyilvánosságot. Sokszor a kevesebb a több. Lehet, hogy most is igaz?
Legyen igaz, kedves Mick. Amit pl. nem lehet "egyenesben" a világ elé tárni, mert másokat is húsbavágóan érint, azt elbújtatom valahol egy fikcióban, de úgy, hogy ne lehessen ráismerni... Mert ugye attól még igaz lehet valami, ha nem is "valódi... Ugye Magritte, a belga festő is megfestett egy nagyon realista pipát, mégis azt írta a képre : "Ez nem pipa." Hát persze, hogy nem, hanem csak az ábrázolása...
🍀💝🥳
Két napja gondolkodom azon, hogy festés/rajzolás közben érezhet-e az alkotó (régmúlt alkotóira is gondolok) olyan katarzisszerű élményt, mint amikor egy zenész (amatőrök is) megszólaltat egy zeneművet a hangszerén csak a saját örömére. Én nagyon régen a tangoharmonikán Mozart Török indulójának a legvégén a gyors futamoknál úgy belefeledkeztem a zenei hangzásba, hogy sem magamra, sem a kezemre nem gondoltam, csak a zene magával ragadó hangjait hallottam. Mivel soha semmi szépet nem tudtam sem rajzolni, sem festeni, leginkább arra lennék kíváncsi, hogy a festés/rajzolás tud-e felfokozott érzelmi állapotot adni az alkotónak. A Toldihoz meg csak gratulálni tudok, nem mindennapi teljesítményt nyújtottál gyermekként. Rózsa, élveztem minden sorodat.
Éva, én pedig a zenébe nem nyertem beavatást gyerekkoromban (igaz apa bendzsón játszott ünnepélyesebb vacsorák után és anyai nagyapám tangóharmonikázott nyári estéken az összegyűlt szomszédok örömére)... Hogy a festés, rajzolás tud-e felfokozott érzelmi állapotot nyújtani az alkotónak? IGEN. Én ezt "flow"-nak nevezném és olyan érzés, amikor az akarat és a végeredmény harmóniában egyesül, mint pl. amikor írás közben megtalálja az ember a legjobb szót annak kifejezésére, amit érez és mondani akar... Te is ezt írod le : "belefeledkeztem a zenei hangzásba, hogy sem magamra, sem a kezemre nem gondoltam, csak a zene magával ragadó hangjait hallottam"...
Jó szilveszterezést és boldog új évet, köszönöm, hogy benéztél!
Köszönöm szépen Rózsa! Én is kívánok Neked és blogunk valamennyi tagjának - és olvasóinak is - nagyon boldog, egészséges új évet!
Kedves Rózsa, látom, Te magad is azon kétségekkel és nehézségekkel küzdöttél, amikkel én a mostani bejegyzés előtt. (Könyörgöm, ki volt az a megátalkodott, aki ezt a katarzis témát kitalálta?!😱- amit ránézésre is nagy kínlódás és morfondírozás előz meg. Ja, én voltam ezer bocsánat 😂)
Szóval pont a megfelelő mérték és a határ eltalálása, a személyesség , kitárulkozás és megnyílás okozott gondot.
Mindenesetre köszönöm hogy mégis írtál. Örömmel olvastalak, és valóban, a kevesebb néha több. A sorok között meghúzódó sejtésekkel, titkokkal, gondolatokkal főleg.🤗
Én meg a hozzászólásodat köszönöm meg, kedves Endi. Valóban nehezebb volt a már említett szempontok miatt, nomeg a leírása előtti, alatti időszak megfeszített tempója miatt... Az írásnak kedvez a kicsit kiengedett lelkiállapot, kinyújtózkodhat, hogy elkaphassa az arra szállongó ihletet...
A te bejegyzésed megkönnyeztem (olyan ritkán esik meg velem, meg kell jegyeznem... Nem tudom, olvastad-e a kommentemet, mert próbáltam megérteni, miért az ún. "boldogabb katarzisnál" és kevésbé a drámainál...)
Kedves Rózsa, igen, olvastam a kommentedet. Hogy mi az, ami megható? Ami könnyeket csal elő? Nem tudni, miért a boldog vagy a szomorú dolgok...talán hogy épp milyen lelkiállapotban, hangulatban vagyunk. Tegnap délután elcsíptem a Holt költők társasága filmet, pontosabban annak az utolsó félóráját. Számtalanszor láttam, a végső jelenet minden képkockáját ismerem, tudom mi lesz a következő másodpercben. És mégis... Sűrűn kellett törölgetnem a könnyeimet.
(Pedig már sokat edződtem, öregkoromra nem vagyok pityergős. Szóval mi az oka a megkönnyezésnek, nehéz megérteni 🤔)
rhumel
Érdekes módon itt is sokadszor újra műsorra tűzték a "Holt költők társaságá"-t... Megfogadtam, hogy ezúttal ellenállok a feltoluló - ellenállhatatlan - érzelmeknek, természetesen hiába... Miközben a diákok egyenként felálltak a padokra s Kitting maga is könnyes mosollyal vissza fordul utoljára az ajtóból, az én könnyeim is megerednek, anélkül, hogy akarnám és bármit is tehetnék ellene...
Mindig ugyanannál a jelenetnél siratom el félbeszakadt tanári pályámat...
Nos, én is ugyanott...Pedig semmi közöm nem volt a tanári pályához. (Azért egy másik életben el tudom magam képzelni magyar szakos tanárna😉)
Megjegyzés küldése