Nyelvek és emberek

Nyelvek és emberek

A nyelvek számomra mindig inkább embereket, országokat, kötődési pontokat jelentettek, nem pedig csupán tananyagot.

Szüleim számára is fontos volt a nyelvtudás. Édesanyám a kereskedelmi iskolában franciát tanult, - hogy a munkájában valaha is tudta-e használni, azt nem tudom – de ma is őrzök egy vékonyka, francia nyelvű Paul Geraldy-kötetet, úgyhogy szeretni biztosan szerette a nyelvet.

Édesapám németes volt. Ő pedig a börtönben is a kevés, néha vásárolható könyvek között egy német nyelvkönyvet szerzett be. Ő még – a család felvidéki eredete révén – alapszinten értett és beszélt tótul is. Ezt belém is verte, mert hogy nézne ki, ha ott vagyunk, és te nem tudsz köszönni, kérni, számolni, megköszönni… Ez még ma is megy, vagyis menne…

A nyelvek ismerete – és állítom, hogy szeretete is - az azt beszélő, tanító emberektől függ. Így, rajtuk keresztül, barátkoztam meg sorra az életembe belépő nyelvekkel.

Kezdődött, természetesen, ötödikben az orosszal. Megtetszett rögtön, a betűi, az idegensége. Kíváncsivá tett, hogy milyen is egy másik nyelv, amin emberek ugyanúgy beszélgetnek, élnek, mint mi a magunkén. Édesapám is elkezdett oroszul tanulni, hogy majd tudjon segíteni, ha szükséges. De aztán úgy lett, hogy az orosztanárnő jött el családlátogatásra, mert mi lehet ott a háttérben, hogy ez a gyerek lelkesen tanulja ezt a nyelvet!? Mert akkor minden mögött sejtettek valamit és féltek tőle…

Pedig akkor még sehol se volt a lelkesedésem! Az csak majd a következő évfolyamban kapott szárnyra, amikor új orosztanárnőt kaptunk. A már korosabb Elza néni anyanyelvi tanár volt, nagy orosz lélekkel!  A kiejtése, beszéde megmutatta, hogy ennek a nyelvnek is van íze, szépsége. Azonnal valami láthatatlan kötelék fűzött össze bennünket, rögtön megszerettük egymást! Szerencsére, egészen nyolcadikig ő vitt tovább. Könyveket kaptam tőle, Tolsztoj-meséket is olvastam lelkesen eredetiben.
 

A gimnázium első osztályában felejthető volt az orosz, de aztán ott is tanárváltás lett, és Szikra tanár úr vett át bennünket. Neki is volt köze a nyelvhez, szerbiai születésű volt. Vele is nagyon értettük egymást. Szép hangja is volt, énekeket is tanított, de nem, nem a mozgalmi dalokat. Viszont simán zengtük a Podmoszkovnoje vécsera-t is :) Harmadikban indított az OKTV-n is, a városi még ment, a járási fordulóig jutottam. Emlékszem, ahogy megölelt, hogy jövőre a megyeit is vesszük, nem lesz gond. De erre már nem kerülhetett sor, mert azon a nyáron váratlanul, hirtelen meghalt.

Negyedikben egy akkor végzett, fiatal tanár nyakába szakadt az egész gimnázium, és még magyart is kellett tanítania. Néha megkért, hogy házi feladatokat javítsak..

 A főiskolán nem adott maradandó élményt az orosztanulás. Az utolsó félévben egyszerre két ciklusra is beadtam  a jelentkezést a Rigó utcába, hogy biztosan meglegyen a középfokú vizsga, de már első nekifutásra összejött.

Így megkaphattam  az idegenvezetői igazolványomat orosz nyelvre. Mivel azután utazási irodánál dolgoztam, sokszor vittem csoportot is. Jártam Moszkvában, Leningrádban, a Baltikumban, Kijevben, Szocsiban, Grúziában, - felejthetetlen utak! Ha magyaros partnerkísérőt kaptam, akkor nekem is nyaralás volt, ha oroszost, akkor munkásabb.
De szép emlék minden út! És egy élő nyelvtudás…
Volt olyan, hogy a Ferihegyről induló Aeroflot-gépen (vagy akár a hazafelé úton vagy ottani belföldi járaton) nekem kellett bemondani mindent magyarul, mert éppen nem volt magyarosuk. Megkerestek, behívtak, megbeszéltük a pilótákkal, mit kell elmondani…, talán igaz se volt! :)

Aztán munkahelyet váltottam, és ez is véget ért. Az utolsó, élő orosz nyelvi alkalmam 1991 decemberében volt, amikor Budapesten tartották a Taize-i találkozót. Feliratkoztam szállásadónak, hogy két oroszul beszélő lányt fogadok. Kaptam is két helyes lányt, összebarátkoztunk, az egyikkel egy darabig még leveleztünk is, de ma már a keresztnevükre sem emlékszem.

És az igazi befejező ajándék! Talán a Hogy is volt?-ot olvasó korosztálynak még mond is valamit: hivatali munkám révén megismerhettem Bogdán Feri bácsit, - már bőven bácsi volt akkor - a Képes Nyelvmester hajdani mindenesét. Ő is nagyon örült, amikor megtudta, milyen örömmel forgattam egykor az újságját. Így már rögtön megvolt a közös szál egy újabb munkához.

Nyelv… emberek… élet… az anyanyelvünk a minden, de mennyi ajándékot tud adni egy másik nyelv ismerete is. Ha még az idő engedi és a türelmetek elviseli, akkor - már csak egy bejegyzésben összevonva - jöhet még a többi, az életemben sorra  megjelenő nyelv kalandja is.