Éltető kíváncsiság

  Van egy órám, míg melegszik az ebéd (jó adag borjúragu, ami vagy 4 napig leveszi a vállamról a főzés gondját), megpróbálom összeszedni gondolataimat, emlékeimet a "kíváncsiság" témájáról, nehogy a végén nagyon összetorlódjanak a résztvevők írásai. 

   Közel áll hozzám a téma. A kíváncsiság mondhatni első számú mozgató erő számomra. Remélem, életem végéig elkísér, mert meggyőződésem, hogy a legjobb orvosság az unalom ellen.

   Kis korom óta sokszor hallottam, hogy olyan kíváncsi vagyok, mint Kispál Eszti (apai nagyanyám, akivel egy fedél alatt éltem majd 20 évet, haláláig). Nagyanyám szobája az utcára nézett, s ha egy árnyék elhaladt az ablak alatt, rögtön félrehúzta a függönyt, hogy lássa, ki ment az utcán. Esetleg ki is szaladt az udvaron át a kapuig. A járdán biciklizőket néha söprűjével fenyegette, hogy tartsák be a szabályt. Átadta talán nekem is ezt az ellenállhatatlan erőt, mely a meg nem értett titkok felfedése felé vonz bennünket. Igy vettem rá majd két évvel fiatalabb öcsémet úgy 6 éves korom táján, hogy álljunk az rá apa szerelmetes dinnyepalántáit védő melegágyi ablak üvegére  -  mezítláb!  -  hogy vajon elbír-e bennünket?... Nem bírt el, ripityára tört, s vele a gyenge palánták!... Később, úgy 9-10 éves lehettem, mert már az új házunk kertjében történt, hogy meggyőztem öcsémet, hantoljuk ki az ugyancsak általunk egy cipősdobozban eltemetett kiskacsát, s nézzük meg, hogy néz ki kb. egy hét múlva... Hát, életem máig is egyik legmegrázóbb élménye maradt, és nem csodálnám, ha ez lenne a halott állatok iránti iszonyom első állomása. Sőt, a halott állatokon túl, általában a halál egészére kiterjed. Első közvetlen, "emberi" találkozásom 2006-ban, G. képében történt vele, de ez elől már nem tudtam elmenekülni...

   Gyerekként szerettem kipróbálni, ellesni bizonyos kézügyességet kívánó dolgokat : ide tartozott a kötés, hímzés, horgolás, necc, de a kosárkötés is... Nomeg a rajzolás is itt kezdődött talán, mert anya néha rajzban is mesélt. Én pedig úgy tudtam kíváncsiságomat a "hogyan készül?" irányában  legjobban kielégíteni, hogy magam is megpróbáltam.

   A kíváncsiság felnőtt koromban intellektuálisabb szintre terelődött. Kíváncsi vagyok a dolgokra, az emberekre, próbálom beleélni magam a különböző élethelyzetekbe. Igy mielőtt ítélkeznék, igyekszem a lehető legtöbb tényezőt feltárni, mentségeket, igazolást keresek, nemcsak elmarasztalást. Számomra minden ember egy felfedezendő világ. Igyekszem minél jobban kibogozni, megérteni. Hol ér véget a kíváncsiság, hol kezdődik az érdeklődés? Talán itt.

  Mindennek legnagyobb veszélye számomra abban rejlik, hogy rengeteg időmet falja fel! Ha pl. elkezdek szemlélődni egy könyvben, esetleg ne adj isten az Interneten, jaj az időmnek! Elveszek a kíváncsiság tengerén, mert mindennek a végére akarok járni. Igy van ez a rádióval, a tévével is, főleg mióta a távirányítót feltalálták! Kicsit jobban járok, ha a gépet ki tudom kapcsolni, mielőtt letelepednék a TV előtt, mert úgy éjjel 2-3 óra tájban nagyon veszélyes a távirányítót kézbe vennem vagy a számítógépen kerülnöm egy utolsó kört! Többnyire akkor fekszem, amikor "normális" ember kel. De úgy érzem, amíg él bennem a kíváncsiság egy szikrája, én is élek. Hogy "aztán" mi lesz? Remélem, SEMMI. Nem vagyok rá kíváncsi.

a dinnyepalánták idején...