Figyelünk - mire is?

 

A témával hosszú évek óta intenzíven foglalkozom, így örültem, hogy Ági a sok-sok tarsolyában tartogatott egyéb jó témáit is megelőzve ezzel rukkolt most elő.

Nagyon jó látni az írásaitokból, hogy mennyire másképp érint bennünket a téma. Meglehetősen távol az iskolás évektől már eljutunk arra a szintre, hogy kritikusan meg tudjuk ítélni valahai gyermeki énünket, látjuk a hibáinkat, araszolva az öregség felé már azt is látjuk, hogyan kellett volna jobban odafigyelnünk esetleges hiányosságainkra, miben tudtak volna hathatós segítséget nyújtani szüleink, tanáraink. Ezzel persze nem szeretném rájuk hárítani a felelősséget semmiben.

Ugrok is vissza az időben bő hatvan évet.

Azt hiszem, átlagosan figyelmes gyermek voltam. Bátyámmal ketten jártunk óvodába, ismertük az utat nemcsak az óvodáig, de tágabb lakókörnyezetünk szomszédos utcáin is szabadon kerékpároztunk, játszottunk, bújócskáztunk a szomszédban lakó gyerekekkel. A villamos útvonalát a Nagyerdőig is jól ismertük. Már első osztályban az első naptól egyedül jártunk az iskolába is. Nem kísérgettek bennünket dolgozó szüleink, nem féltettek bennünket túl, hisz autóforgalom még alig volt a hatvanas évek elején. Az alsó tagozat évei jó alapokkal és két jó tanítónénivel teltek, és ahogy visszatekintek a felső tagozatos éveimre, csak utólag lett világos számomra, hogy a tanuláshoz való viszonyom mennyire katasztrofálissá vált az ötödik osztálytól. Ekkor jöttek be olyan tantárgyak az alsó tagozathoz képest, ahol már nem volt feltétlenül elég az órai odafigyelés, hanem már otthon is le kellett volna ülni megtanulni a jóval nagyobb mennyiségű tananyagot, mint amennyi volt az alsó tagozatban. Napköziben ebéd után csak azok a gyerekek maradtak, akiknek ezt a szülei külön igényelték. Én persze az ebéd utáni hazamenetelt választottam. Később már az ebédet is a város ikonikus étkezdéjéből, a „Gödörből” vittük haza felváltva a testvéremmel ételhordóban. Kényelmesen sétálni hazafelé érdekesebb volt, mint hazaérve azonnal leülni tanulni. Simán elszaladt a délutánból úgy bő két óra, hogy észre sem vettem. Aztán jött a külön úszás, majd a népitánc, heti több napi több órás elfoglaltsággal, így maga volt a csoda, hogy nagyjából a 4,0-es átlagot tartottam az általános iskolában, majd csúsztam még ettől lejjebb is a középiskolában. A halogatós énem ekkor indult be. Amit nem tanultam meg délután, még megtanulhatom korán reggel. Így gondoltam, csak arra nem számítottam, hogy a magyart vagy történelmet olvasva simán lecsukódik a szemem, és én álmomban folytattam tovább a magam szőtte történeteket. Édesapám időnként be-benyitott a szobámba, amire persze azonnal kinyílt a szemem, és megnyugtattam: fent vagyok!!!

Már tizenkét évesen érzékeltem, hogy a kémia és fizika egyáltalán nem érdekel, de a matematika sem igazán a szívem csücske. Talán ha Öveges József professzor tartott volna egy-két érdekes bemutató órát nálunk, nagyobb figyelemmel tudtam volna fordulni a fizika felé. De a kémia, az egy számomra teljesen feleslegesen megtanulandó tantárgy volt. Olvastam is az órán figyelés helyett a H.G. Wells „Láthatatlan emberét”, meg Dumas „Kaméliás hölgyét”. Bizonyára annyira beszippantott mindkét történet, hogy még azt is elfelejtettem, hogy időnként fel-felpillantsak a tanárnőnk irányába, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy valamire nagyon figyelek a pad alatt. Egyik könyv sem az enyém volt, és mindkét könyvet úgy vette el a tanárnő, hogy elfelejtette visszaadni, így én sem tudtam a gazdájának év végén átadni.

A Láthatatlan ember a harmadik fejezetben épp sajtot evett kenyérrel, ami az emésztés folyamatában az alakjára boruló köpeny alól épp kilátszott, és úszott a gyomor tájékán. Ekkor lépett a tanárnőm mellém, és kérte el a könyvet. Bosszankodtam, hogy a cselekmény egyik legizgalmasabb pontján fosztott meg egy izgalmas folytatástól. A hét elején viszont megtaláltam hangos könyv formában a regényt, így igen sok év után végre eljutottam a szomorú végkifejletig, a Láthatatlan ember halálának bekövetkeztéig.

Középiskolában mindig igyekeztem az utolsó padban helyet foglalni magamnak év elején, de regényt ott már nem olvastam, viszont gyakran ettem meg órán az apukám által elkészített uzsonnámat, vagy leveleztem a távolabb ülő barátnőimmel.

Utólag is azt tudom megállapítani, hogy csak azokon az órákon tudtam teljes figyelmemmel a tanáraimra koncentrálni, akiknek az egyénisége olyan átütő erejű volt számomra, hogy eszembe sem jutott mással foglalkozni, mint az általuk átadott tananyaggal.

Manapság, amikor az interneten annyi podcast és videó található, amely a gyermekek figyelemzavarával foglalkozik, szinte pszichológusi segítség nélkül ráakadhat az érdeklődő szülő egy-egy olyan adásra, ami hathatós segítséget tud nyújtani, ha valamiben elakadást észlel a gyermekénél.

Bár én már számtalan anyagot hallgattam végig, érdekesebbnél érdekesebbeket, még nem jutottam el a megoldásig, hogy mi volt az az ellenállhatatlan visszatartó erő, ami miatt nem tudtam napi rendszerességgel a tanulásra rákényszeríteni magam. Azokra a fel-felfénylő, ritkaságszámba menő ötös feleleteimre viszont a mai napig visszaemlékszem, amikor valami véletlen folytán rávettem magam egy-egy napi lecke megtanulására, és még mázlim is volt, hogy másnap épp feleltessen is a tanár.

Egy biztos, hogy a politikai gazdaságtan leckéket szigorúan megtanultam, mert a csendes és halk szavú, de tekintélyt parancsoló lelkialkatú igazgatóhelyettes Papp Géza tanár úr előtt szégyenemben süllyedtem volna el, ha felkészületlenül szólított volna fel felelésre. Szerintem ezzel szinte minden osztálytársam így volt. Igen sokan választottuk ezt a tantárgyat érettségi tantárgyként a történelem helyett.

Hogy oldjam a sok iskolai történetemet, álljon még itt pár apróság a figyelmességem alátámasztására. (Ezt ne vegye senki „önfényezésnek”, mert nem annak szánom.)

Az Alföldi Nyomdában töltött fényszedői 16 évem nagy hozadéka volt, hogy a számomra szórakoztató munka közben annyira sok lexikális tudás úszott be az agyamba, hogy magam is rácsodálkoztam, amikor felnőtt életemben ezeknek itt-ott visszaköszönését és hasznát láttam, és konstatálhattam, hogy erőlködés nélküli, és fárasztóan magamra kényszerített tanulás nélkül is megérkezik az információ és a tudás az agyba, és ezért még fizetést is kapok. Talán ezt a folyamatot ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a mai gyermekeket nehezen tudjuk rávenni az olvasásra, mert mennyivel könnyebb nekik filmen megnézni az Egri csillagokat, ahol nem kell végigszenvedniük az ötszáz oldalas regényt.

A vizuális figyelmem fiatal koromban úgy működött, mint a fényképezőgép. Mivel szerettem a divatot követni máson, ha láttam egy elegáns nőt az utcán, legyen az személyes ismerősöm vagy akár ismeretlen is, a másodperc töredéke alatt egy szempillantás alatt fel tudtam mérni a cipőjétől a kalapjáig, hogy mit visel, milyen színű és anyagú a ruházata. Manapság viszont már arra sem emlékszem, ha összefutok bárkivel, hogy egyáltalán mi volt rajta. Sokszor még a színeket sem tudom felidézni. Amikor piacra megyek, igyekszem a listát nem itthon hagyni, mert akkor valami biztosan kimaradna a fontos hozzávalókból a másnapi főzésnél.

Sajnos nem egyszer fordult már elő velem, hogy benéztem fontos orvosi időpontot is, amire nem árt nagyon odafigyelni a várakozási idők miatt. Ez jelzi a figyelmem rohamos romlását.

Zárásként az Ági bejegyzéséhez még kapcsolódnék. A netes világ számomra nagy öröm forrása, a tudás hatalmas tárháza. Szinte lubickolunk az információ áradatban. Én magam nagyon hajlamos vagyok elveszni időben benne, és amikor fontos dolgaim vannak, olyankor be sem kapcsolom a laptopot. Amikor viszont bekapcsolom, akkor legalább nyolc ablak van nyitva, és úgy váltogatok közöttük, mint ahogy a férfiak nyomogatják a televízió távkapcsolóját, amitől mi nők hajlamosak vagyunk idegrohamot kapni. Ezért kell külön szoba és külön televízió, hogy ne menjünk egymás agyára. (Ez nálam már a múltidő.)

Mivel ezzel a sok lenyitott ablakos szokásommal csak magamat zavarom, így azt is érzékelem, hogy sokszor már az idegrendszer maga jelzi, hogy most csendnek kell következnie, utána jöhet megint egy zenével-szöveggel járó film vagy videó, aztán jöhet egy könyv, egy rejtvény vagy szudoku. Majd mindennek a végén egy jó és kiadós alvás.

És a végén mindenkinek kívánok szép tiszta, magára figyelni tudó ép elmét élete végéig.