Dicsérhetnek, csak én ne legyek ott!

Akárhogy gondolkodtam, gyerekkoromból nem tudtam dicséretet felidézni – legalábbis amolyan igazit, amikor valamiért kifejezetten megdicsértek volna. Pedig biztosan volt ilyen, mert ha nem lett volna, annak később, „tudatosabb” koromban nyilvánvalóan éreztem volna a hiányát. Az iskolában az első négy tanévben két tanítónénink volt, merőben más természetűek: Gizi néni kedves, mosolygós, finom jelenség, ő inkább dicsért, mint elmarasztalt volna bárkit. De harmadikban és negyedikben Lici néninek nem tartozott alaptermészetéhez a dicséret, ő bizony inkább a kákán is csomót kereső típus volt, tőle nem nagyon emlékszem még mosolyra sem, nemhogy dicséretre.

Hogy otthon kaptam-e dicséretet... elégedettek voltak velem, ha valami jól sikerült: jól van, ügyes vagy, ilyeneket persze kaptam, ezt valószínűleg nevezhetjük dicséretnek. Igaz, hogy nálunk nem volt követelmény az állandó tökéletes teljesítmény, főleg a tanulásban nem. Általában jó tanuló is voltam, a szüleim, hogy úgy mondjam, megszokták a jó osztályzatokat, azokért pedig külön dicséret nem járt és nem is vártam el. De ha valami nem a legjobban sikerült és például becsúszott egy gyengébb osztályzat, akkor csak annyit mondtak, hogy „majd kijavítod”, szóval, nem éltem örökös stresszben amiatt, hogy milyen jegyet kapok ebből vagy abból a nemszeretem tantárgyból.

Mióta felnőttnek számítok, érdekesen viszonyulok a kapott elismeréshez. Négyszemközt, vagy a hátam mögött dicsérhetnek, az még jól is esik, ahogy minden normális embernek. De a nyilvános dicsérettől kiráz a hideg. Szinte fizikailag irtózom attól, hogy több ember jelenlétében dicséretet kapjak, legszívesebben a padló alá süllyednék, na nem szégyenemben, egyszerűen csak azt szeretném, hogy ne lássanak mások, akik ott vannak. Egy példa: amikor a rajzkörben, ahová pár évig rendszeresen jártam, a tanárnő felkapta a befejezett vagy éppen készülő „művemet”, és lobogtatva hangos szóval dicsérte, attól jött az az érzés, pontosan az, amit az előbb leírtam, hogy bárcsak megnyílna a padló és most, itt, azonnal elsüllyedhetnék, hogy a körben ülő többiek ne láthassanak! Félreértés ne essék, egyáltalán nem kivételes tehetség voltam ott, a többiekével is ugyanezt művelte, de ők mindannyian jól viselték az ilyet, dagadó kebellel zsebelték be az elismerést, tehát gondolom, ez a normális hozzáállás,  nem pedig az enyém.   Egy lélekkurkász szakember mekkorát kutathatna az én dicséret-fóbiámon!

Hogyan dicsérek én? Erre eléggé kirívó és sajátos példaként elmondok egy esetet ötödéves koromból. Szegeden a gyakorló általános iskolában végeztem magyarból a gyakorló tanításomat az ötödik osztályban,  és az egyik kis srácot kihívtam felelni. A felelet erősen botladozott, vagyis majdnem semmit nem tudott szegénykém, egy ideig próbálkoztam, rávezettem, amire tudtam, nyökögött, makogott. A vezető tanár mindig ott ült az osztály háta mögött, az óra után pedig a tanáriban megbeszéltük az órát, ekkor is így történt. Egy ponton azt mondja nekem jótanácsként, szinte könyörgő hangon: „De ha egy gyerek ennyire nem tud semmit, akkor ne mondja neki azt, hogy jól van!” – azóta is elfog a vigyorgás, ha ezt felidézem, mert ma is hallom azt a jellegzetes, rimánkodó hanglejtést, amivel megpróbálta bennem tudatosítani a jövőre nézve, hogy ha nincs teljesítmény, akkor ne dicsérjek. Pedig én csak annyit mondtam a gyereknek, hogy jól van, menj a helyedre. 😆