"Időtlen" várakozásaim

 

Az elmúlt két hétben vártam, hogy előttem írjanak a többiek a témáról. Nem esett nehezemre, hisz lételemem a „várakozás”. Valahogy még szeretem is öregségemre ezeket a nyugodt, időben meghatározhatatlan, és még témájában sem meghatározható „…mire is várok?” állapotot. Mert mire is várunk valójában? Én például pár éve konzekvensen azt hajtogatom, hogy várom, hogy legalább 85 éves koromig éljek viszonylagos egészségben és ép elmeállapotban. A bejegyzésem végén azonban majd megpróbálom újra értelmezni az én „várakozásomat”.

Most viszont jöjjenek a konkrétumok! Visszapillantva régvolt általános iskolás koromra, egyértelműen hosszú évekig úgy indultam szeptemberben iskolába, hogy már három hét után azt vártam, mikor következik el a téli szünet, hogy ne kelljen korán kelni, és ráérősen, kényelmesen élvezhessem a cserépkályha melegét, az egésznapos kötetlen játszásidőt bátyámmal, majd érkezzen már meg a (Jézuska) karácsony, meg előtte még a disznóvágás izgalma. Aztán második félévben vártam a tavaszi szünetre, majd türelmetlenül a nyári bő kéthónapos szabadságra. Ezt a nyolc évi ritmusos várakozást némileg oldottabb formában éltem meg már középiskolásként. Nem, mintha megszerettem volna az iskolába járás egyhangúságát. Egyszerűen arról volt szó, hogy érkezett egy sokkal izgalmasabb várakozás az életembe a népitáncolással, ami volt hogy évente csak egyszer, de időnként akár kétszer-háromszor is megismétlődött. Ezek voltak azok a külföldi meghívásaink, amelyek az egy-két hetes időtartamtól a leghosszabb  (franciaországi) négy hetes utunkkal egy olyan új életérzést, „világlátást” adott az együttesünk tagjainak, amelyről addig fogalmunk sem lehetett. Ahogy 1969 nyarán eljutottam a jugoszláv Skopjéba, onnantól én folyamatosan azt vártam legbelül, hogy mikor jön el újra az a pillanat valamelyik próbánk szünetében, amikor a zongorát a földön körülülve meghallhatjuk vezetőnk szájából a várva várt mondatot: „Idén a Hajdú Táncegyüttest hívták meg …(másodjára is) Jugoszláviába, Lengyelországba, a Német Demokratikus Köztársaságba, Franciaországba, Olaszországba, Belgiumba, Tunéziába,  Portugáliába” egy újabb vendégszereplésre, versenyre.  Az országban egyre több amatőr népitánc együttes működött már a hetvenes évek elejétől, így sok együttes közül választották ki Budapesten, hogy aktuálisan melyik együttes utazhasson ki egy-egy turnéra, versenyre. Utólag is nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy tizenévesen ilyen sok szép úton vehettem részt együttesünk tagjaival együtt.

Mai napig fel tudom idézni magamban azt a felfokozott boldogságérzést, amit a felkészülési időben a próbákról hazafelé tartva két táncostársammal megosztottam. Izgatottan latolgattuk, mi várhat ránk egy-egy út alkalmával. Persze ezek az előzetes találgatásaink meg sem közelítették egy-egy utunk valóságos útiélményeit. Ezeket a csodákat a legjobb útifilm sem tudta volna hűen visszaadni, hiszen a közösen megélt jól sikerült két órás fellépéseink utáni elégedettség érzésünket, a reimsi katedrális monumentális látványát, az Atlanti óceán megpillantását, a Waterloi-emlékműnél vagy a dijoni szőlővidék látványánál belülről megnyilvánuló csodálatunkat egy film sem tudná megmutatni, hűen visszaadni. Az idő rostáján lassanként ki-kihulló emlékmorzsákból még mindig maradt jócskán felidéznivaló sok-sok közös emlék, amire időnként ma is vissza-visszaemlékezünk barátaimmal, barátnőimmel.

A fenti „várakozásaimmal” egyenértékűen éltem meg az eljegyzésemtől az esküvőmig tartó időszakot. Már az Alföldi Nyomdában dolgoztam, komoly felnőtté válásom előszobájában, amikor egy népitáncos barátnőm a táncpróbánk egyik szünetében előrukkolt azzal az ötletével, hogy bemutat egy kedvenc kollégájának, akiről úgy gondolja, hogy mi ketten jó párost alkot(hat)nánk. Ez épp úgy mint most (48 éve) decemberben volt. A gyors jegyességet egy éven belül követte a házasságkötésünk. Azt hiszem ezt a várakozást is felfokozott idegállapotban éltem meg. A sors véletlenül ismételte magát, mert az életünk utolsó közös pillanatai is (két éve) decemberben értek véget.

Ma már nincs bennem akkora közléskényszer, hogy a fenti három történeten túli hallatlanul nagy várakozásaimról is beszélni akarjak. Voltak évtizedek jó és kevésbé jó várakozásokkal telten. Manapság leginkább arra várok, hogy minél többet láthassam az unokáimat, elfogadható mennyiségű időt tudjak beszél(get)ni a két gyermekemmel, családtagjaimmal. És várom nagy örömmel a tavaszt és az őszt, de várom a nagy meleg és a szürke, hideg tél elmúlását is. Várnám szívesen az „örökéletet”, amiről tudjuk, hogy nem létezik.

Zárásképp várom, hogy találjak egy-két jó idézetet a „várakozásról”, hogy megosszam Veletek! (Sikerült.)

„A föld minden zugában várakozók kuksolnak, akik alig vannak tudatában annak, hogy várnak, még kevésbé annak, hogy hiába várnak.” (Friedrich Nietzsche)

„Az ideális pillanatra (…) felesleges várni, mert az sosem jön el. Egyszerűen bele kell vágni a kalandba, visszatáncolási lehetőség nélkül, és az életre szóló élmény garantált.” (Sólyomi Dávid)