Kudarcaim

Két hete próbálok ráhangolódni a témára, és „megszülni” egy olyan őszinte bejegyzést, amit később is nyugodt lélekkel tudok majd visszaolvasni. Ez a két hét úgy telt el, mintha minden nap „terápiára” jártam volna. Igaz, nem egy pszichológussal beszéltem át a témát, hanem saját magammal.

Rögtön az elején, a számolásnál elakadtam. Hány dolgot is éltem meg életemben kudarcként? Kettőt, hármat, netán négyet? Mennyire legyek szigorú magamhoz? Mennyire legyek kitárulkozó??? Netán merjem azt hazudni, hogy egyetlen kudarcom sem volt???

Mielőtt bárki olvassa majd az én – vélt vagy valós - kudarcaimat, tegye fel elsőként magának a kérdést: „Hány kudarcot éltem át életemben?” Ha megválaszoltad, utána olvasd az én négy kudarcomat, amit mire befejezem az írást, egyre fogok módosítani.

Az első, ami a legrégebbi, ötvenegy évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nem jelentkeztem tizennyolc évesen egyetemre, főiskolára. Eszem ágában sem volt! Alig vártam, hogy végre dolgozhassak, pénzt kereshessek, saját, bármire fordítható jövedelemmel rendelkezhessek. Ráadásul egyáltalán nem voltam szorgalmas az iskolában. Állandóan tologattam, halogattam a másnapi felkészülésre szánt időmet. Minden reggel kértem apukámat, keltsen fel fél 6-kor, hogy a legszükségesebb tantárgyaimba még belelapozhassak. Rendszerint belealudtam a reggeli tanulási időimbe, a történelmet álmomban olvastam tovább. Már általános iskolában is másoltam a matematika házijaimat mások, otthon elkészített feladatairól. Ez a szakközépiskolában sem változott. Még a gyorsírási feladataimat is képes voltam az iskolában befejezni. A szüleim nem kértek számon, én meg az örökös lelkiismeret-furdalásaim ellenére sem tudtam magam rávenni, hogy a délutánjaimat katonás szigorúsággal osszam be. Aztán mégis rávettem magam húszas éveim elején kétszer is, hogy felvételizzek Miskolcon a jogi karra. Szóbeliznem már nem is kellett, mert hiába ötös a magyar, ha nullás a történelem írásbeli. Utólag fel is mentem magam azzal, hogy jobban jártam egy remek, jól kereső, tizenhat évig élményt adó munkakörrel, mintha száraz paragrafusok közt köztisztviselőként dolgoztam volna jogvégzettként.

Negyven éves koromtól kezdve nyolc évig tartott az az időszak, amelynek az első évére úgy emlékszem vissza, hogy: „visítva menekültem volna el”, ha lett volna hova. Ezen a munkahelyemen nagyon sok olyan kollégám és kolléganőm volt, akikre mai napig nagy-nagy szeretettel gondolok. Maga a munka rendkívül érdekes, összetett, ráadásul szerethető is lett volna, ha engem jó időben talál meg. Már nem voltam sem szellemileg, sem fizikálisan kirobbanó formában, így gyürkőztem a sok munkával, tanulással, rengeteget túlóráztam, hogy a magas elvárásoknak legalább közepes szinten megfeleljek. Ez sikerült is, de nekem mégis nagy gondot jelentett, hogy nem vagyok ott a legjobbak között. Hogy a fentiek ellenére miért nem kerestem magamnak folyamatosan máshol munkát, arra a mai napig nem tudok válaszolni. Aztán nyolc év után egyik napról a másikra jött egy lehetőség, amit határtalan örömmel fogadtam el, és legalább három hónapig olyan örömmámorban éltem, mintha harminc centivel lebegtem volna a föld fölött.

Elérkeztem a harmadik számhoz. Talán ez mind közül a legfájóbb. Baráti körben - kissé talán cinikusnak tűnő felhanggal – szoktam ritkán emlegetni a „kudarcos házasságomat”. Ez az a csont, amit a legtöbben rágnak le tövig a világban. Hiszen annyi a válással végződő házasság. Ráadásul mi el sem váltunk. Papíron nem. Semmivel sem magyarázható, miért nem válik el két ember, ha látható, hogy nem tudnak – bármi okból – együtt élni. Nem hibáztatom magunkat, legfeljebb konstatálom, hogy nem tudtunk besorolni azok táborába, akik életük végéig jóban-rosszban összetartanak. Pedig mindkettőnk szülei jó példával jártak előttünk. Manapság azonban azt gondolom, mindent felülír a tény, hogy van két remek gyermekem, öt imádnivaló unokám, ami meg sem kérdőjelezheti az 1977-es házasságkötésem jó döntését.

A fenti három dolgot sokáig kudarcként éltem meg, de ennek a bejegyzésnek a megszületése hozzásegített ahhoz, hogy másként címkézzem a jövőben a fenti három életeseményemet.

A negyedik, egyben utolsó dolog az az egy, de inkább két világnyelv jó szinten történő elsajátítása. Erre semmi mentségem nincs, mint a lustaságom, és a kitartásom hiánya. Németül csak álmomban beszélek folyékonyan, de ezen kívül pár szó van még az angolban, ami rámragadt a közel hetven év folyamán.

Német szakon végeztem 1972-ben a szakközépiskolát, heti nyolc óraszámban tanultuk a nyelvet. Nagy hévvel vetettem bele magam, és csak a német tanáromnak köszönhető, hogy négyesre érettségiztem. Mai napig kísért a félelem, hogy fogok én magyarról németre egy értelmes fordítást elvégezni. Számtalanszor tévedtem el álmomban külföldön, és rettegtem, hogy fogok hazakeveredni. Ijedtemben mindig fel is ébredtem. Az unokáim már biztosan unják, hogy állandóan a nyelvtanulás fontosságát hangsúlyozom nekik. De vallom, ahány nyelvet ismersz, annyi ember vagy.

Így ez az egy kudarc is bőven elég nekem. Hogy mégis szépítsek a dolgon, manapság rendszeresen használom a google fordító programját az angol és olasz nyelvű vlogjaim megértéséhez. Már ez is haladás. Igaz?