Két hete próbálok ráhangolódni a
témára, és „megszülni” egy olyan őszinte bejegyzést, amit később is nyugodt
lélekkel tudok majd visszaolvasni. Ez a két hét úgy telt el, mintha minden nap „terápiára”
jártam volna. Igaz, nem egy pszichológussal beszéltem át a témát, hanem saját
magammal.
Rögtön az elején, a számolásnál
elakadtam. Hány dolgot is éltem meg életemben kudarcként? Kettőt, hármat, netán
négyet? Mennyire legyek szigorú magamhoz? Mennyire legyek kitárulkozó??? Netán
merjem azt hazudni, hogy egyetlen kudarcom sem volt???
Mielőtt bárki olvassa majd az én –
vélt vagy valós - kudarcaimat, tegye fel elsőként magának a kérdést: „Hány
kudarcot éltem át életemben?” Ha megválaszoltad, utána olvasd az én négy
kudarcomat, amit mire befejezem az írást, egyre fogok módosítani.
Az első, ami a legrégebbi,
ötvenegy évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nem jelentkeztem tizennyolc évesen
egyetemre, főiskolára. Eszem ágában sem volt! Alig vártam, hogy végre
dolgozhassak, pénzt kereshessek, saját, bármire fordítható jövedelemmel
rendelkezhessek. Ráadásul egyáltalán nem voltam szorgalmas az iskolában.
Állandóan tologattam, halogattam a másnapi felkészülésre szánt időmet. Minden
reggel kértem apukámat, keltsen fel fél 6-kor, hogy a legszükségesebb
tantárgyaimba még belelapozhassak. Rendszerint belealudtam a reggeli tanulási
időimbe, a történelmet álmomban olvastam tovább. Már általános iskolában is
másoltam a matematika házijaimat mások, otthon elkészített feladatairól. Ez a
szakközépiskolában sem változott. Még a gyorsírási feladataimat is képes voltam
az iskolában befejezni. A szüleim nem kértek számon, én meg az örökös
lelkiismeret-furdalásaim ellenére sem tudtam magam rávenni, hogy a
délutánjaimat katonás szigorúsággal osszam be. Aztán mégis rávettem magam húszas
éveim elején kétszer is, hogy felvételizzek Miskolcon a jogi karra. Szóbeliznem
már nem is kellett, mert hiába ötös a magyar, ha nullás a történelem írásbeli. Utólag
fel is mentem magam azzal, hogy jobban jártam egy remek, jól kereső, tizenhat
évig élményt adó munkakörrel, mintha száraz paragrafusok közt köztisztviselőként
dolgoztam volna jogvégzettként.
Negyven éves koromtól kezdve nyolc
évig tartott az az időszak, amelynek az első évére úgy emlékszem vissza, hogy: „visítva
menekültem volna el”, ha lett volna hova. Ezen a munkahelyemen nagyon sok olyan
kollégám és kolléganőm volt, akikre mai napig nagy-nagy szeretettel gondolok.
Maga a munka rendkívül érdekes, összetett, ráadásul szerethető is lett volna,
ha engem jó időben talál meg. Már nem voltam sem szellemileg, sem fizikálisan
kirobbanó formában, így gyürkőztem a sok munkával, tanulással, rengeteget
túlóráztam, hogy a magas elvárásoknak legalább közepes szinten megfeleljek. Ez
sikerült is, de nekem mégis nagy gondot jelentett, hogy nem vagyok ott a legjobbak
között. Hogy a fentiek ellenére miért nem kerestem magamnak folyamatosan máshol
munkát, arra a mai napig nem tudok válaszolni. Aztán nyolc év után egyik napról
a másikra jött egy lehetőség, amit határtalan örömmel fogadtam el, és legalább
három hónapig olyan örömmámorban éltem, mintha harminc centivel lebegtem volna
a föld fölött.
Elérkeztem a harmadik számhoz.
Talán ez mind közül a legfájóbb. Baráti körben - kissé talán cinikusnak tűnő
felhanggal – szoktam ritkán emlegetni a „kudarcos házasságomat”. Ez az a csont,
amit a legtöbben rágnak le tövig a világban. Hiszen annyi a válással végződő
házasság. Ráadásul mi el sem váltunk. Papíron nem. Semmivel sem magyarázható,
miért nem válik el két ember, ha látható, hogy nem tudnak – bármi okból –
együtt élni. Nem hibáztatom magunkat, legfeljebb konstatálom, hogy nem tudtunk besorolni
azok táborába, akik életük végéig jóban-rosszban összetartanak. Pedig
mindkettőnk szülei jó példával jártak előttünk. Manapság azonban azt gondolom,
mindent felülír a tény, hogy van két remek gyermekem, öt imádnivaló unokám, ami
meg sem kérdőjelezheti az 1977-es házasságkötésem jó döntését.
A fenti három dolgot sokáig
kudarcként éltem meg, de ennek a bejegyzésnek a megszületése hozzásegített
ahhoz, hogy másként címkézzem a jövőben a fenti három életeseményemet.
A negyedik, egyben utolsó dolog
az az egy, de inkább két világnyelv jó szinten történő elsajátítása. Erre semmi
mentségem nincs, mint a lustaságom, és a kitartásom hiánya. Németül csak
álmomban beszélek folyékonyan, de ezen kívül pár szó van még az angolban, ami
rámragadt a közel hetven év folyamán.
Német szakon végeztem 1972-ben a
szakközépiskolát, heti nyolc óraszámban tanultuk a nyelvet. Nagy hévvel
vetettem bele magam, és csak a német tanáromnak köszönhető, hogy négyesre
érettségiztem. Mai napig kísért a félelem, hogy fogok én magyarról németre egy
értelmes fordítást elvégezni. Számtalanszor tévedtem el álmomban külföldön, és
rettegtem, hogy fogok hazakeveredni. Ijedtemben mindig fel is ébredtem. Az
unokáim már biztosan unják, hogy állandóan a nyelvtanulás fontosságát
hangsúlyozom nekik. De vallom, ahány nyelvet ismersz, annyi ember vagy.
Így ez az egy kudarc is bőven
elég nekem. Hogy mégis szépítsek a dolgon, manapság rendszeresen használom a
google fordító programját az angol és olasz nyelvű vlogjaim megértéséhez. Már
ez is haladás. Igaz?
5 megjegyzés:
Éva, figyelmesen elolvastam többször is, és tetszett, hogy igyekeztél a lehető legobjektívebben szembenézni magaddal : érdekes dolog az ön-"terápia", ha nem is mindig könnyű ez a felfedező út. Én sokat művelem, mert egy igazi terápiába fogni már nem érdemes, a megmaradt időre így is elleszek... (Mondjuk G. halála után - 17 éve - majdnem rászántam magam, annyi kérdés állt előttem...)
Többször említed a lustaságot, a kitartás hiányát. Ezzel én is ostorozom néha magam, mert ahogy a vallomásomban írtam, nem hittem eléggé magamban és hagytam, hogy az események sodorjanak magukkal...
Ugyanakkor érdekes módon amit az ember kudarcként él meg, mások szemében nem is olyan súlyos...
S valószínűeg így is van ez jól.
A nyelvtanuláshoz tényleg kell valami kis szorgalom, ahogy a többi tárgyhoz is kell. Talán, nem volt igazán kedved a nyelvhez, vagy elképzelésed, mire is fogod használni azt a kis németet meg olaszt, mert végül is, semmi szükséged rá.
Kissé későn kaptuk meg a lehetőséget, hogy akkor utazzunk külföldre, amikor megvan már rá a pénzünk stb. "Annyi ember, ahány nyelv" ez biztatásnak kevés. Nem látom a kudarc kategóriába sorolás igazi okát...
Éva, azt hiszem, így magunkat itt olvasgatva, hogy az a kudarc, amit akként élünk meg. Ráadásul idővel módosulhat. (ahogy bölcsebbé válunk, meg ahogy egyre inkább az élet apró örömei lesznek az értékesek, nem pedig a sikerek.)
A Te kudarcaid, -majdnem idézőjelbe tettem, de hát Te annak érzed - számomra inkább tűnnek élethelyzetek, döntések, szerencse kérdésének. Hogy kimaradt az egyetem...Nem volt Benned akkora ambíció. (bennem volt, s látod, mit értem el vele...) A nyelvtanulást bizony bánja az ember utólag, pedig eleget mondogatta nekem is a nagymamám, annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz. Kár, hogy szorgalmat és kitartást nem lehetett venni hozzá a boltban. 😋.
Mindenféle kudarcunk ellenére változatos és szép életünk volt, a blogtársakkal egyetemben. Legyen még sokáig így, egészségben. a kudarcokat elemezgetve akár, de hátrahagyva. "Take it easy" 🤗
Rhumel, olyan jókat mondasz! Csatlakozom.
Kedves Rhumel! Két napja nem engedett be a "rendszer", akkor Rózsának és Klárinak messengeren válaszoltam.
Ma szerencsésen be tudtam lépni egy gondolat erejéig. Leírtad a szívünknek legkedvesebb két mondatot, amiből kiemelem a lényeget. "...változatos és szép életünk volt, a blogtársakkal egyetemben. Legyen még sokáig így...!"
Köszönöm, köszönjük! Valóban legyen így!
Megjegyzés küldése