Ismétlések

 Mindig történik valami nagyon ismerős. Eredetileg  nem is akartam írni a megadott témáról, mert öregségemre semmiféle  negatív élményt, ballépést és egyéb kudarcnak feltüntethető eseményt nem idéztem volna, végül is kibírtam annyi mindent, hogy a tisztítótűzben is tükörbe tudnék nézni.

Megszólalok mégis, a drága gyerekemet lenéző és kioktató zenepedagógusról, akinek lesújtó véleményével nem tudott mit kezdeni, és vagy két évig gyötrődött miatta. Nem tudtunk neki segíteni, nem számított se vigasz, se szép emlékek felidézése akkor, mindjárt érettségi után. Nem volt hozzászokva a kudarcos élményekhez.
Én megkaptam a magamét még 6 éves koromban az első zongoravizsgán. A Zenedében, Szegeden esett meg a hasonló, el nem felejthető megalázás. Az iskolaév végén legalább nyolcvanan jelentünk meg az intézmény nagytermében, itt névsor szerint szólítottak a zongorához, ott kellett előadni a zongoratanárnő által kijelölt darabot. Nagyon féltem a névsor közepén mint L-betűs, sokan csodás darabokat játszottak, mint a Török induló például, ehhez fogható  gyönyörűséget - éreztem - soha nem tudnék megtanulni ügyetlen ujjaimmal. Szólított az igazgatónő, bizonyos Cuki néni, mire kiértem a zongorához, annyira remegtem a félelemtől, hogy leülni se tudtam, csak félfenékre. A kezem egyáltalán nem engedelmeskedett, kissé csapkodva remegtek az ujjaim, nem találtam a kezdő hangot. Cukinéni felharsant, hogy "ülj a helyedre és remegd ki magad." Anyu mellettem ült, de egy szót se szólt. A vizsga végén utolsónak a nyolcvanból újra hallottam a nevemet, mégsem tudtam felállni. Következett az értékelés, mindenkit minősítettek: Lakner Klára minősíthetetlen. Ez volt a vége.
Igaz, de nem így kellett volna. Hasonló értékelést kapott a vizsgadarabjára lányocskám. Vagy öt év kiváló bizonyítvány után tanárnője ajánlásával jelentkezett egy felsőfokú orgona-előkészítőre, az itteni zenetanár bírálta el úgy, hogy "még legalább két évig tanulj zongorázni, nem tudsz eleget az orgonához." Nyers volt, de ha ez volt az igazság, akkor sem kvadrált a lányom elképzelésével és az öt évi dicséretek visszazengő ígéretével.
 Kudarc volt a javából, mindkettőnké. Az enyém dupla. Hogy nem bírtam zongorázni, az mellékes. Fontosabb, hogy húsz év múlva nem ismertem meg a saját gyerekem belső vágyainak mélységét, és pont akkor nem tudtam megszólítani, amikor kellett volna.