Fára mászni jaj de jó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, szőke copfos, mindig kócos, köténykéje csak korán reggel nem volt piszkos. Ez a kis lányocska nagyon nagyon szeretett fára mászni. S ahogy nőtt, növögetett, egyre ügyesebben, egyre magasabbra, vastagabb törzsű fákra is felkapaszkodott. Volt a kertjükben megannyi fa, mindenféle gyümölccsel megrakott, hajlott törzsű mandula, villámsújtotta kajszi, fényesen sima ágú meggy, rücskös körte, magasba nyúló rétesalma, korai meg késői cseresnye, bökős szilva, ringló, ki is tudná felsorolni mindet. De a legkedvesebb fája a nagy diófa volt. Onnan bizony messze lehetett ellátni, át a kerítésen túli rétre, fel a templomtorony  csúcsára, balra a rendelő ablakába,  lefelé meg az udvarra, málnásra, a konyhaajtóban őt kereső nagymamára. Mert ez a diófa nemcsak leskelődésre, de búvóhelynek is nagyszerű volt. No meg a lombba bújva lehetett könyvet olvasni is, láblógatva, ívelt hosszú ágának hátat támasztva, hiszen ágai karosszékként fonták körbe. Persze amíg fel nem cseperedett. Addig meg a hintát tartotta ez a jó öreg fa, egy vízszintes, erős ágán.

Volt a ház előtt egy óriási fenyő is, ez a tűlevelű az első emléke a házhoz, a kerthez. Apja a nyakában vitte, s a gallyakról ráhullott a hó. Később talán egyszer, ha megpróbált felmászni, de szemébe potyogtak a törzs apró, pikkelyszerű darabkái, ágai is magasan kezdődtek, túl sűrű volt a koronája

               

Aztán egy szép napon elhagyták a kertet, az udvart, a sok fát. 

Elhagyta a kislány is a gyerekkort, a fáramászást. Már csak álmaiban járja végig sorra, fel a lépcsőn, balra a ribizlikkel szemben a húsvéti rozmaring, két ősöreg, göcsörtös körtefa, szemben a bőralma, elöl a májusi cseresnye, a szőlőlugas mellett a szilvák, ringlók, mögöttük a spanyol meggy, a madula. Fenn, a felső kertben, álmában, gondolatban kicsit megáll és eltűnődik: na most melyikre is másszak fel.😉

                  ***
Eddig ez a kis meseféle, rég volt, tán igaz se volt?!  (Dehogynem. A fenyő még ott áll, pár éve láttam is.)

                                            

Az új témáról először Hamvas jutott eszembe. A Fák című esszéje, amit el kell/ene olvasnom, mert már alig emlékszem rá. (Megkerestem, ez a jeligéje: "This is not  an essay this is a poem from you and to you" - szép. Mint minden ami Hamvas.)

Meg még annyi minden más is van, annyi "fás" emlék.

A diófa, amit mókus ültetett a Balcsin, még szüleim is ülhettek az árnyékában, s most az unokáim homokozója van alatta. Az itthoni dió, amit tavaly ki kellett vágatni, bármennyire is fájt érte a szívünk. Termése már évek óta alig volt, az is élvezhetetlen, vigasztaltuk magunkat. De még most is hasznos, egy nagy tönkjén érik a napon a kovászos uborka.
Eszembe jutott a két csodálatos kanadai juharfa, az a szörnyű őszi este, mikor arra értünk haza, hogy kivágták őket a házunk előtt. Nem voltak útban, se vezetékeknek, se gyalogosnak, se autóknak. Egészségesek és csodaszépek voltak. Ültünk a kerítésen és sírtunk. Aztán vettünk két ugyanolyan csemetét.
Szép nagyra nőttek, Stefinek és Juliskának neveztük el, a dédszülőkről, akik a régieket ültették vagy száz éve.

                                                       

Amíg kikerestem a képeket, rájöttem, mennyi mindent kihagytam. Az a sok gyönyörű fa, utazásainkon látottak, olajfák, életfák, píneák, a virágzó narancsfák illata...
Kifelejtettem a kenesei nyárfákat, amit minden évben lefényképezek, a régi diófa tönkjén termő laskagombát, a hetényi erdőben a tölgyeket, amit megjelöltünk, s ami alatt a sok szamócát szedtük Apával. És itt a kis ezüstfenyő, Nagymama karjában csecsemő kislányunkkal ül mellette. Mára már több, mint negyven éves és hatalmasra nőtt. Rigók otthona, évről évre ott fészkelnek, szajkók, őszapókák, pinytek pihennek rajta, s én lopva figyelek fel rájuk a konyha ablakából. Az ajándékul kapott fügefa se maradhat ki! Egyre szebben terem, már lekvárt is főztem idén.

Azt hiszem, ez a téma befejezhetetlen...Vagy az emlékeim végeláthatatlanok?