Gondolkodtam, miről is írhatnék ennél a témánál? Hogy
szeretek játszani a számítógépen? Kell az adrenalin, hogy időre kirakom, leszedem
vagy megoldom azt a néhány kedvencet. Hogy reggelenként muszáj elolvasnom a
híreket, mintha ezeken vagy rajtam múlna bármi is a világban? Enélkül nem
indulhat a nap. Hogy szeretek egy bizonyos fajta csokikrémet, amiért képes
vagyok elmenni a távolabbi boltba is, mert ha nem is folyamatosan, de azért
biztonsággal legyen itthon…
Á, ezek nem függőségek! Nincs is miről írnom.
Aztán a hétnek azon az egy napján, amikor mentem reggel munkába, a buszon ülve a megszokott mozdulattal nyúltam a táskámba a telefonért. Általában nem szoktam elővenni útközben, de most valamit meg akartam nézni rajta. Először csak a kezemmel nem találtam…, aztán egyre zaklatottabban kutattam, de már tudtam, hogy hiába. Belém villant a kép, ahogy reggel még a töltőre tettem, és szépen ott is maradt. Jaj, szegény!
De itt vagyok én, aki még rosszabb helyzetben van! Mivel a Hősök terénél jártunk már, – ami kb. az út kétharmadánál van – esélyem se volt arra, hogy visszaforduljak. Borzasztó érzés fogott el! Itt leszek egész nap védtelenül, magamra hagyva. És még fényképezni se fogok tudni, ha éppen...Valósággal éreztem a lelki-fizikai hiányt.
Ráadásul – a múltkori vihar okozta villámcsapás következtében – az irodában még mindig nem működött a vezetékes telefon, a számítógépre és a netre pedig csak végszükségben szoktam rámászni, ezt a helyzetet – még maradék józan eszemmel - azért nem ítéltem annak. Mindezt megkoronázandó a kollegám, akit megkértem, hogy a telóján üssön be egy számot, hogy legalább hírt adhassak magamról, kedvesen közölte: - Nincs telefonom.
Bámultam rá bambán. Itt van, telefon nélkül, és nincs kétségbe esve? Persze, ő megszokhatta (hogy lehet ezt megszokni?), de én?! Nagyon nehéz nap volt.
Aztán előkerült a főnököm is (fiatalember), ahogy beszélgetünk pár szót, mondom neki hogy jártam. Nem reagált különösebben, de amikor egy jó óra múlva már hivatali dolgokról beszéltünk, és valami nehézkesen ment, megjegyeztem: - Kicsit szét vagyok esve.
-Telefon nélkül?! Nem csodálom.
És akkor már tudtam, hogy mégis tudok majd miről írni :)
3 megjegyzés:
Viccesek a ráismerés pillanatai.:D
Amennyiben elfogadom az értelmező szótár meghatározását: a függőség függő, alárendelt viszony, akkor alighanem el kell fogadnom általános érvényét. Elég csak pl. a gravitációra gondolni. Nehéz alóla függetleníteni magamat, környezetemet.
Fábry Kornél – a mosolygós püspök: „Olyan változó korban élünk – mondja –, ahol már nem tizennyolc év a generációk közti különbség, hanem három. A nagyszülők arra panaszkodnak: nem értik, hogy unokáik mit beszélnek egymás között, amikor egy-egy számítógépes játékról társalognak. Régen az idősebb generációk adták át a tudást a fiataloknak.”
Ami pedig az okos eszközöket illeti: Használjuk őket, mert vannak. A sziklamászók válaszára hajaznak az előzőek. Ők a hozzájuk intézett kérdésre, hogy miért másznak azokra az ostoba sziklákra, azt válaszolják, hogy azért másznak rájuk, mert vannak.
Megjegyzés küldése