VÉLETLENEK?

(Váratlanul bekövetkező; előre nem látott, nem eltervezett.)

Nem hiszek a véletlenekben, ha valami mégis annak látszik, azt is megmagyarázzák a véletlen történést megelőző események.

Azt szokták mondani, hogy véletlenül levertem az asztalról a poharat. Nem volt véletlen, mert az asztal szélére tette valaki és várható volt, hogy előbb-utóbb le is veri valaki, vagy beljebb volt, felborult és véletlenül legurult. Nem. Ez sem volt véletlen. Figyelmetlen voltam, felborítottam és a pohár, formájából adódóan, gurulni kezdett és a végén leesett.

Tehát, én valahogy így gondolom.

Ezzel szemben mégis van legalább két, nagyon fontos véletlen az életemben. Ezeket sehogy nem tudom másképp magyarázni. 

Öt éves voltam, amikor nagyon beteg lettem. A körzeti orvos azt mondta, hogy mandulagyulladás. Fájt a torkom és amikor már enni sem tudtam, nagymamám felhívta a mamámat, aki ápolónő-képzőbe járt, ott is lakott a kollégiumban, ezért voltam én a nagymamámnál. A mamám sietve jött, belenézett a torkomba és rögtön tudta, hogy ez diftéria. Hogy honnan? Épp előtte tanultak a diftéria betegségről és annak tüneteiről. Igaza lett, kórházba kerültem, meggyógyítottak. Mi ez? Véletlen, vagy a gondviselés?

A másik eset szintén kórházhoz kapcsolódik. A fiamat vártam és nagyon kellett igyekeznem, mert attól tartottam, hogy megszületik, még mielőtt beérnénk a kórházba. Gyalog mentem fel az emeleten lévő szülészetre, a liftet sem mertem megvárni, úgy siettem. Bevallom, meg voltam ijedve és ahogy a folyosóra értem, ki jött velem szembe? Az orvosom. Megszűnt a félelem, tudtam, hogy most már jó kezekben leszek. Éjjel ő volt az ügyeletes és épp befejezte az ügyelést, amikor én betoppantam. Jó, hogy ilyen hamar találkoztunk, mert ½ óra múlva megérkezett a fiam, akinek a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve.

Ki tudja, mi történik, ha akkor nem találkozunk ott a folyosón. Véletlen, vagy a gondviselés?

Van még két nagyon személyes „véletlenem” amiket igazából nem is tartok véletlennek.

Apó már egy éve szenvedett, több betegség is kínozta. Akkor már sokadszor került kórházba és én tehetetlenül néztem a szenvedését, a leépülését annak az embernek, aki régebben olyan volt, mint egy élő lexikon.

Egyik éjjel, szokás szerint, róla gondolkoztam és magamban azt mondtam, Apókám, ha akarsz, menj el, én elengedlek.

Reggel jött a telefon, hogy éjjel 1 órakor elment örökre.

A másik, szintén Apóhoz kötődik. Ezt a történetet megírtam a blogomban is, részben onnan idézek. Olyan hihetetlen volt, ha nem velem történik, talán el sem hiszem.

Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani, sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.

Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...

Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Akkor nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog bennük maradjon. Üresen hagytam minden zsebét.

Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!

Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de egész biztos, hogy Ő volt.

Ennyit tudok mondani a véletlenekről.