Emlékek

 

Meghatározó rádiós élményeim a gyermekkorba nyúlnak vissza, ez érthető is, hiszen ez volt a rácsodálkozás kora, amikor még maga a hang tudott megragadni és varázskört teremteni. Később már az esemény, az ismeret vagy a szépség volt a fontosabb, amit a rádió közvetített.

Első emlékem négy-öt éves koromból való: csak egy mondat és az általa megteremtett hangulat. Előttem van a kép, nagymama kint a konyhában, én a szobában, a fotelban kuporgok a rádió mellett. Nagy készülék volt, hangszórójának vászonborítását a fehér műanyagrácsok között rendkívül jól lehetett ujjal nyomogatni. Zöld varázsszeme világított, és elhangzott a máig is bennem zengő mondat: „Moha bácsi szólt a gyermekekhez, Moha bácsi, a törpe.”

Érdekes, nem Moha bácsi hangja, nem a történetek idéződnek föl, hanem ez, a bemondónő által – talán kicsit pátoszosan is – elmondott mondat. Nyugalmat, állandóságot jelentett, egy biztos pontot akkoriban elég zűrzavaros életünkben. Persze, megmaradt bennem Kőmíves Sándor hangjának íze is, de ez talán már inkább későbbi emlék, utólag kötve össze a szereppel.

A következő – és a valóban meghatározó emlék – hét-nyolc éves korom tájára tehető. Arany Toldiját adták Básti Lajos előadásában. (Próbáltam most utánanézni az interneten, melyik évben lehetett ez, de nem találtam semmi nyomot, pedig azért is kezdtem keresni, mert biztos voltam benne, hogy a rádiónak is olyan nagy, feljegyzést érdemlő esemény volt ezt sugározni, mint nekem meghallgatni.)

Tévénk nem volt még akkor, így a rádió volt a főszereplő a családban. Nem igazán értettem először, miért kell ezt a hosszú verset meghallgatni, de aztán a történet egyre jobban magával ragadott, alig vártam a folytatást. Este ment a műsor; emlékszem, addigra már mindenki ágyban volt, a villanyt is leoltottuk és az esti csöndben egyszer csak Básti Lajos mélyzengésű hangján megszólalt a negyedik ének: „Mint a gímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, fut sötét erdőben sajgó fájdalmival, …”

Szívet szorító gyönyörűség volt! A szavakat külön-külön alig értettem, de nem is volt szükség rá; az egésznek a zengése, lendülete sodort magával.  Bizonyára belejátszott ebbe az este sötétje, hangulata, a várakozás feszültsége, a hang zenéje is, – és együtt ez mind, megmutatta, mi az, hogy vers és milyen az az érzés, amikor azt kívánjuk, bárcsak ne lenne vége!

Utána hosszú-hosszú szünet, egészen 1974-ig. Ekkor már gimnazista voltam, édesapámmal kajaktúrán voltunk a Rábán.  A forró augusztusban azonban az ikervári erőmű azt a kevés vizet is mind elvitte, ami akkor a folyóban volt. Az erőmű után kilométereken át száraz volt a meder. Fuvarost kellett keresni, aki a csónakot, a sátrat, a holmikat elviszi a csatornáig, ahol az erőmű visszaengedi a vizet a folyóba. Már késő délután volt, amikor egy idősebb ikervári parasztemberrel sikerült megegyezni. Ő azonban azt javasolta, hogy estére már ne vágjunk neki a hurcolkodásnak, a táborverésnek, aludjunk meg náluk, és majd másnap reggel elvisz. Így is történt. Augusztus 19-e  vagy 20-a lehetett, mert már az ünnep előtt jóval beharangozta a rádió, hogy Kossuth viaszlemezen megtalált eredeti hangfelvételét fogják lejátszani. A táskarádión mi ezt mindenképp meg akartuk hallgatni. Vendéglátóinknak is elmondtuk, milyen műsor lesz, természetesen, ők is hallani akarták.

Végül a tisztaszobába mentünk be, az ő nagy rádiójukon meghallgatni. A hangulat ünnepi, várakozásteli volt. Elmondták a bevezetőt, az ismertetőt, nem esett köztünk szó. És amikor a viaszlemezről sercegve, de érthetőn felhangzott Kossuth hangja, az idős férfi önkéntelenül felkelt a székéről. Állt, mint amikor a Himnuszt hallgatjuk. Úgy állt, olyan megilletődöttséggel, olyan tisztelettel, hogy nem lehetett mellette ülve maradni.

A felvétel szavaiból semmire nem emlékszem már, de ez a jelenet a szívembe vésődött. Szól a rádió és itt a történelem. Itt van a hazám.

 (A Magyar Rádió létrejöttének 80. évfordulójára "Életünk és a rádió" címmel kiírt irodalmi pályázaton ezüst oklevelet kapott írás részlete. 2004.)