A világ közepe avagy hogyan ne legyek szentimentális? 1. rész

Merthogy minden okom meglenne rá, hiszen azon kevesek közé tartozom, akik ugyanabban az utcában, házban, lakásban élnek ma is, ahova születtek, pedig egy emberöltőnyi idő telt el már azóta. Ilyen múlttal, persze, hogy a világ közepe az a hely, ahol lakom, még ha folytonosan változik is. De szerencse, hogy a kerület története sokkal messzibbre nyúlik vissza, mint amennyit én belátok belőle, így, ebben a léptékben talán távolságtartóbban tudom bemutatni.

A XII. kerület - mai nevén a Hegyvidék - ősi lakott település, találtak itt megmunkált kovakövet is (a vértesszőlősi lelettel egyidős), aztán Kr. e. 700 körül szkíták, majd kelták telepedtek meg, végül pedig a rómaiak koronázták meg a helybeli ókori történelmet.
Onnantól pedig - meglepetésre - ezeréves csönd. Erdős-völgyes rengeteg volt, alkalmatos vadászterület.

Mátyás király mellszobra a kerületben

A Duna partján alakulgató Buda városa még nem ért el idáig. Mátyás király volt az, akinek az idejében kezdett ismertté és fontossá válni ez a vadon. A király egyfelől vadasparkot alapított a budai erdőkben (ma is van), másfelől pedig Buda városának vízellátását is a Hegyvidék segítségével oldották meg. A mai Svábhegy oldalában lévő forrás (mostani neve Városkút, a kult. örökség napokon látogatható a hegy belsejében lévő része is) vizét vezették el fa- és agyagcsöveken a Várba, a Szentháromság térre.
De ez az éppen kezdődő felvirágzás a török hódítással megszakadt, a vízvezeték eltömődött, a megművelt területeket visszavette magának az erdő. Márpedig, mint tudjuk, a Budai Váron jó sok ideig lengett a félholdas zászló.

A Vár 1686-ban történt visszavívása után kezdett újra benépesülni a vidék, sok sváb telepes is érkezett. (Ettől van Svábhegyünk, sváb búcsúnk és német nemzetiségi iskolánk, kettő is). A hegyeken szőlőültetvények voltak; a korabeli térképek tanúsága szerint a Gellérthegytől egészen Óbudáig ezek uralták a budai hegyeket. Egy hegy őrzi nevében is ennek a kornak az emlékét, az Orbán-hegy (itt, itt, tőlünk egy megállónyira), ugyanis Szent Orbánt a szőlők és a szőlősgazdák védőszentjeként tisztelik. A jó hírű budai borok kóstolására egyre több vendéglő is várta a környéken a megfáradt utazókat, a megszomjazó kereskedőket. Ennek az idilli világnak a 19. század végén pusztító filoxéra járvány vetett véget. (A kerületben ma egy kicsinyke darabon próbálkoznak - hagyományteremtő és - őrző szándékkal - a szőlő újratelepítésével: a Jókai-kertben.)
Azonban a vendéglők megmaradtak, sőt, újak is nyitottak, mert egyre többen látogattak ki ide, a zöldbe a fővárosból. Emlékezzünk csak vissza a Kabos Gyula-filmek vagy később az Állami Áruház kirándulós jeleneteire, a kockás abroszos asztalokra.., bár ezek már későbbi kort idéznek, de a hangulat az simán átöröklődött :)

És megmaradtak a terület egyes részeinek német elnevezései is. A nyelvújító lendület és a reformkor buzgalmában ezért indítványozta Döbrentei Gábor költő - a helytartóság előzetes, írásbeli beleegyezését is bírva - hogy magyarosítsák meg ezeket a neveket. Így történt meg 1847. június 19-én, kint a szabadban az emlékezetes dűlőkeresztelő. Döbrentei háromféleképpen alakította ki az egyes területek neveit: saját költői fantáziája alapján, ilyenek például a Virányos, Zugliget, Csillebérc elnevezések, ezek mind ma is használatos városrész-nevek (a Csillebércnek semmi köze a csillékhez, hiszen sosem folyt bányászat ezen a vidéken, hanem a tündér név régi alakja, és a hely természeti szépségére utal). Az elnevezések legnagyobb része azonban a német név tükörfordítása, például Farkasrét, Németvölgy, Mártonhegy, és még számos, ma is élő környékbeli név. A harmadik részt pedig az ősi magyar nevek visszahozatala jelentette, ezekből a Hegyvidéknek nem jutott, de ilyen név pl. Kelenföld. Persze, voltak meggyökerezni nem tudott javaslatai is, de alapvetően a dűlőkeresztelőn kapott nevek jelölik ma is a Hegyvidék részeit.

Lassacskán a művészek és az írók is felfedezték a hegyet, egymás után építtettek-vásároltak itt villákat, és költöztek ki eleinte csak nyárra, de többen véglegesen is. Barabás Miklós villája 1840-ben épült fel, Jókai 1853-ban a Kárpáthy Zoltán és az Egy magyar nábob jövedelméből vásárolta meg a 2 holdas telket, amit teraszos kertté alakított és villát, présházat építtetett. Sok neves és ismeretlen lakóval népesült be aztán a hegy, ezek a villák ma mindenféle formában, a pusztulófélben levőtől a régies, de lakhatón át a felújítottig megtalálhatók, de, természetesen, nem egy a család kihaltával már nincs is meg.

A képen a Jókai-kert látható a majoros házzal, itt csak az maradt meg eredeti épületként.

A jobb megközelítést jelentősen segítette az 1874-ben megindult fogaskerekű. A Cathry Szaléz Ferenc tervei alapján épült vasút a második ilyen közlekedési eszköz volt Európában, és ha nem is műszaki különlegesség, de jelentős ipari teljesítmény. Én, mint villamosrajongó lokálpatrióta, csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy a nem is olyan ritkán megrendezett nyílt napok egyikén látogasson el a városmajori végállomásra, ahol lelkes és értő kalauzolás mellett ismerheti meg a fogas működésének mechanizmusát és kocsijait. Ha pedig szívesen olvasna erről egy szubjektív beszámolót, itt teheti.

És akkor a fogas el is döcögött velünk az első rész végére, ha majd lesz időm, átlépünk az egész más arcot mutató XX. századba.
Végezetül pedig az amatőr helytörténészből csak kibújik az érzelmes hegylakó, és Sík Sándor egy versrészletével zárom a hosszúra nyúlt mesét a hegyről...

Sík Sándor: A fészekről (részlet)

Te vagy a Hegy.
És a hegyet nem lehet túlrepülni.
Te vagy a Völgy.
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég.
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld.
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ.
Csak tebenned lehet repülni.
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.