2015-ről dióhéjban

   Azzal kezdeném, hogy nekem igenis tetszik ez a visszatekintés az elmúlt évre. Legalább átfutok rajta, összegzem egy kicsit, még akkor is, ha semmi kimagaslóan örömteli vagy fájdalmas esemény sem történt magánéletemben. "Csak" azok a kisebb-nagyobb örömök, több-kevesebb bosszúság, és főleg az elszalasztott lehetőségek, az elfecsérelt napok, melyekből amúgy is egyre kevesebb maradt... 
   Pedig inkább jól kezdődött: a lisszaboni út végével. 5 nap máshol, sok képpel, napsütéssel a december végi, január eleji portugál télben. A sok itteni iskolai szünet (minden 6 hét tanulás után 2 hét megállás), amiből a gyerekek legalább felét itt töltötték. Sejthető, hogy nem panaszkodom, hanem inkább kiváltságosnak érzem, hogy időnként hosszabb időt is együtt tölthetünk. Épp az előbb kaptam egy lakonikus e-mail-t Lucie-től: "Tu me manques!" (Hiányzol!) Mondanom se kell, hogy kölcsönös...

   
Kétszer is jártunk Magyarországon: egyszer fiammal repülővel 3 napra, amelybe beleeshetett az ő házvétele és az én (49-ik, le se merem írni!) érettségi találkozóm május végén. A 30°-os jó meleg a hűvös tavasz után! Egy villanás volt az egész.
   
Júliusban két hét esős tengerpart. Engem nagyon nyomaszt a szürke ég. Főleg nyáron, hisz annyira kiböjtöltük már a nap melegét. Télen még csak-csak eltürelmeskedi az ember a hónapokat, hibernál, bent foglalatoskodik, írogat és mélázva járatja az agyát... Úgy február vége felé kezd belőle nagyon elege lenni! S ha még tavaszra se lesz napsütés,   akkor szakad a madzag! 

   








     A július-augusztusi magyarországi kánikula három hete ugyancsak megviselt. Nocsak, mondhatná valaki, nekem semmi se jó? Csak a panasz dől belőlem, ha esik, ha 44°-os párás kánikula fojtogat? Elismerem. Élnek bennem azoknak a forró nyaraknak az emlékei, amikor azért tíz fokkal mégis kevesebb volt (s amit vígan elviselek!) és néha enyhe szellő legyezgette a száraz meleget, főleg napszállta felé... Ezek a érzések épültek be sejtjeimbe gyerek- és fiatalkoromban, s ezek után áhítozok kielégíthetetlenül...

   

Nem hagyhatom szó nélkül az év tragikus eseményeit: a jan. 7-i és a nov. 13-i terror-támadásokat. Más korszakba léptünk, ahol az ellenség gyáván láthatatlanná válik és fanatikusan a halál mellett voksol az élet helyett. Ahogy a franciákat ismerem (minden általánosítás nélkül), nem fognak térdre rogyni az efféle barbár kihívás előtt. Akkor is, ha tudatuk mélyén él a megrázkódtatás és az elővigyázatosság. Túlságosan ragaszkodnak a szabadságukhoz, szinte epidermikus reakcióval. Minden téren. Nehezen  viselik, hogy "föntről" vagy erőszakkal diktálja valaki, hogyan gondolkodjanak, miben higyjenek, miben nem. Könnyen lángra lobbannak a legkisebb szikrától is.