A zene és én

Nem vagyok zeneértő. Nem tudom, miért vezeti a dallamot így vagy úgy a zeneszerző, nem tudom, mit kell beleérezni egyik vagy másik zeneműbe, nem tudom, mit akart kifejezni a zenedarabbal az illető komponista és megmondom őszintén, nem is nagyon érdekel. Ezek mind csak ismeretek, de nekem az a lényeg, hogy az a bizonyos zenemű hogyan hat rám, tetszik vagy nem tetszik. Általában a zenében a harmóniát igénylem, a disszonanciát nem vagyok képes értékelni, attól menekülök - vagy ha ez nem lehetséges, mert nem hagyhatom ott az előadást, akkor kegyetlenül szenvedek (ilyen kétszer fordult elő életemben, az egyik egy opera volt, a másik egy zongorahangverseny).

Viszont mindezek ellenére, vagy mindezek mellett szeretem a zenét, méghozzá nagyon. De úgy, ahogy fent leírtam: mint teljesen naiv, amatőr befogadó és élvező. Már kora gyerekkoromból is vannak zenével kapcsolatos emlékeim, az Elment a madárka dallama és szövege, amit erősen selypítve énekelgettem, tehát nemigen lehettem négyévesnél több, meg az ötéves koromban az Operaházban látott Diótörő is ilyen korai élmény volt. Aztán még elsős se voltam, amikor beírattak a zeneiskolai előkészítőre, ahol még csak ismerkedtünk a későbbi szolfézs alapjaival, egyszer pedig elvittek bennünket a Zeneakadémiára, ahol Lukin László vezetett akkoriban (meg még sokáig) egy gyerekkoncert-sorozatot és ott rövid betanítás után elénekeltük a Viva, viva la musica magyar változatát, erre ma is élénken emlékszem, mekkora élmény volt.

A zeneiskolában a következő évben már hangszert is kellett  választani  és ekkor  elkezdtem hegedülni. Persze én szívem szerint százszor inkább zongoráztam volna, de sok oka volt annak, hogy nem így lett, például nem volt zongoránk, az iskolától pedig messze laktunk ahhoz, hogy rendszeresen visszajárjak oda délutánonként gyakorolni. Már sokszor leírtam itt, mennyire nem szerettem hegedülni, de egyáltalán nem vált káromra, hogy végül hét évig kitartottam a hangszer mellett. Azt hiszem, Vivaldi egyik G-dúr hegedűversenyének részlete volt az utolsó darab, amit megtanultam és annak a fő motívumát ma is fel tudom idézni. Viszont nemrég valami miatt fel akartam sorolni a hegedű húrjait és gondolkodnom kellett, melyik is a legmagasabb hangú közülük - rossz érzés fogott el, megdöbbentem: milyen régen volt, amikor ez az álmomból-felébresztve-is kategóriába tartozott!

Persze minden hangszer tanulásához kötelező volt a szolfézs is, azt jobban szerettem, mert ott ritmus volt, éneklés volt, szolmizálás volt és persze sok elmélet is, amiből szégyenszemre már alig emlékszem valamire. Csak a szolmizációs skála maradt meg, de örökre. Ha egy ismeretlen dallamot meg akarok jegyezni, azt szolmizálva jegyzem meg mind a mai napig. A dúrok, mollok, keresztek és bék közt viszont ma már csak a legprimitívebb szinten tudok eligazodni, szabályaikat rég elfelejtettem, mintha sose tanultam volna róluk semmit.

Akkor hát mégis, mit jelent nekem a zene? Mert ugye világos, hogy ez nem attól függ, tanultam-e róla, van-e zenei hallásom, tudok-e énekelni és ha ennyi vagy annyi keresztet látok egy kotta elején, rávágom-e kapásból, hogy milyen hangnemben írták. A zene számomra mindig hozzátartozott a világhoz, az élet pillanataihoz dallamok kapcsolódtak, zeneszámokhoz emlékek fűződnek, hangsorok hangulatokat idéznek fel, egy-egy régi dalról az a hely jut eszembe, ahol annak idején hallgattuk, énekeltük, dudorásztuk. 

Amikor ezt a témát kitaláltam, nem gondoltam, hogy ennyire nehezen tudjuk majd "megfogni".  Nehéz is. Mert valóban én is úgy vagyok vele, hogy annyi, de annyi mindenről tudnék írni, ami mind azt illusztrálná, hogy a zene mit jelent nekem: kezdhetném messziről is, mit jelentett nálunk otthon, meg a szélesebb családunkban, írnom kellett volna az orgonáról, az énekkari próbákról, arról, hogyan is állok én az opera műfajához és mennyire szeretem a jó rockzenét, meg még felsorakoztathattam volna konkrét zeneszámokat is, amelyek sok év távlatából is minden egyes alkalommal felidéznek egy-egy eseményt, képet, hangulatot, illatot, személyt, emléket.

Nem sorolok ilyeneket, helyettük ideteszek egy képet. Azt mutatja, hogy apám mit tartott fontos útravalónak, amikor 1957-ben beleírta egyszerű kis versikéjét a vadonatúj emlékkönyvembe: a jókedvet és a zenét. Hogy aztán valóban enyém lett-e a boldogság, azt nem tudom, de a zene néha, percekre, órákra talán hozzásegített a boldogsághoz.