Két szomszédgyerek és mi

Guszti
Guszti állt hozzánk korban közelebb. Bátyja, Zoli kb. öt évvel idősebb lehetett nálam. Egy emelettel feljebb laktak. Apjuk a Gammában dolgozott. A két fivér jól megvolt egymással. Zoli zongorázott. A szamárindulónak még a szövegét is tudta: „Gyere, pukkadj meg, gyere pukkadj meg, gyere pukkadj, pukkadj, pukkadj meg…” Gusztival szeretett balhézni. Egyszer – mesélik – belegombolta öccsét a dunyhahuzatba, és addig csiklandozta, míg az össze nem pisilte magát (meg a huzatot). Mindenesetre összejártunk játszani. Gusztinak volt két kézre húzható bábfigurája. Hol ezekkel szórakoztunk, hol mesélt, mert állandóan járt az esze valamin.
Egyszer beöltözött Télapónak is. (Lehet, hogy Mikulás volt.) Becsöngetett hozzánk, és senkiével össze nem keverhető sajátos akcentusával szólított meg bennünket: „Jók voltatok, gyerekek? Nesztek, egyetek!” – toldotta még meg, és kiöntött a konyhakőre egy jó adag szaloncukrot. Így szerzett nekünk örömet.
Gusztinak volt gyerekbiciklije Pfeiffer felirattal. Ezen tanultam meg cangázni?
Meglehet.
A Csurgói út volt a tanulás helye. Egyetlen út, melynek a járdája flaszteres volt. Láttam, hogy a többiek mit tesznek. Fel a bringára, és ész nélkül hajtani a pedált. Feltettek a bringára és én ész nélkül hajtani kezdtem a pedált. Az engem támogatók lemaradtak, én meg addig hajtottam, amíg el nem fogyott a járda. Aztán fék és eldőltem. Kanyarodni még nem tudtam. Sokáig sóvárogtam bicikli után. Elhatároztam, hogy postás leszek, mert az biciklizhet.
Guszti papája szerzett egy Placid és Muzo-könyvet. Az ezekkel a rajzfigurákkal történő rövid tréfás epizódok magyarra fordítását a papája megoldotta. A beszédbuborékokat fehér festékkel lefedte, és magyar szövegeket írt rá kézzel. Persze a hangutánzó Pan-pata-pan-t, és a TOC-TOC feliratokat meghagyta, hadd tanuljunk egy kis franciát. Az egyik epizódra máig emlékszem. A kövér Muzo tolókocsiba kényszerült, mert baleset érte, és elvesztette a lábait. Ezzel a kocsival járt naponta koldulni egy kis alamizsnát. Egyszer egy jó tündér akadt az útjába, aki visszavarázsolta a lábait. Placid volt a sovány, mozgékonyabb figura. Muzo immár saját lábain hazaszaladt. Amint belép, boldogan újságolja: Néz, Placid, kinőttek a lábaim!!! Mire Placid: Igazán, hát, akkor gyerünk lábat mosni!!!
Gusztiék tulajdonoltak még egy diavetítőt is. (Vö. Gamma) Elég sűrűn előkapta, és együtt nézegettük a rajzfilmeket az ajtóra vetítve.
Sanyi              

Nagy Sanyiék laktak túlnan Simonyiékkal egy épületben. Sanyinak is volt biciklije, de az ő cangája kicsit nagyobbacska, tán 24-es Csepel volt az. Neve Béke, vagy Pajtás? Már nem emlékszem. Ő is egy szem fiacskája volt szüleinek. Tőle nehezebben kaptuk meg a bicajt. Féltette, vagy szülei tiltották, már nem emlékszem. Náluk tanultuk azt az épületes gyereknótát, miszerint „Japán és kínai, elmentek f*ni, japánnak sikerült, kínai belesült. Japán és kínai elmentek f*ni, f*tak eleget, száz fokos meleget.” Mindezt a Verdi operaária dallamára. Hát ennyi eszünk volt. Sanyi szülei a közeli Kábelgyárban dolgoztak. Oda járt ebédelni Sanyi is az üzemi konyhára. Sokszor elkísértük gyalog. S vártuk a gyárkapu előtt, míg megebédel. Hogy erre mi szükség volt, arra nem emlékszem. Szerettünk a környéken kóborolni. Én még guberáltam is a Hengermalom út melletti telken. Oda hordta a Gamma a szemetét. Találtam néha nagyítót, és „kicsinyítőt” is. Büszkén vittem haza a zsákmányt. Olyan is előfordult, hogy Sanyi kitalálta, hogy lapos elemet vesz a Keravillban, mely a hét villamosmegállóra lévő Móricz Zs. körtéren volt.
Vele tartottunk.
Legyalogoltuk oda-vissza a távot, elkísértük barátunkat, hogy megvegye az 5.30 Ft-ba kerülő elemet. Ezek az elemek még szurokba voltak mártva, papír borításúak voltak, és ha elrohadt a cella, gusztustalan lé szüremkedett elő a fémpatronból. Alighanem az AKKU gyár terméke volt, és száraz zsebtelep névre hallgatott.

Apropó Körtér. Ide jártunk a sarkáról nyíló Váli utcába zenetanulás céljából. A körzeti zeneiskola úgyszólván ingyenes volt. Egy évet csak szolfézs előkészítőre jártam, majd mellette hegedű tanszakra. A szolfézst két frissen végzett fiatal lány tanította, Gépész Anna és Csengő Lujza. Nagyon szerettem az órákat. Csinosak, türelmesek, értékesek voltak ezek a nők. Okosan tanítottak bennünket szépre: Hangjegyekre, kottázásra, hangközökre, kézjelekről való szolmizálásra, többszólamúságra, kotta olvasó gyakorlatokra, (Kodály 333 olvasógyakorlat), népdalokra. Egy hangot intonáltak, mi utánuk énekeltük. Zengettük, mígnem kristály tiszta lett. Aztán kettéválasztották padsoronként a társaságot. Két kezük hol egyforma hangmagasságú szolmizációs jelet mutatott, hol eltérőt. Ritmusban is különbözőt. Két és fél év alatt elvittek bennünket odáig, hogy két szólamban képesek voltunk megszólalni együtt az ő kézjeleiket leolvasva. Nekem gyönyörű volt az, amit annyi felnőtt szidott már akkor kitartóan. Bár visszahoznák a Kodály-módszert.
És a hegedű. Első hegedűm vadonatúj hangszer volt. Egy kis ékszer a hozzávaló tokkal. A szegedi hangszergyárban készült remek jószág. Akkor 600 Ft volt az ára. Én az iskolától kaptam kölcsön. Nyolcadikos koromig hegedültem, de többé soha nem volt ilyen szépséges hangszerem, mint ez a kis negyedes hegedű. Skultétyné tanított, aki a Bercsényi utcában lakott. „Szénszünet” alatt saját lakásán folyt a tanítás. Adottságaimmal nagyon meg volt elégedve. Micsoda kis pracli! – emlegette arra utalva, hogy laza kézízületeim voltak, ujjaim a kéztőtől derékszögben kihajlíthatók, öregujjam pedig feszítésre elérte saját alkaromat. 
Szerettem nézelődni az utcán. A Verpeléti (ma Karinthy F.) út egyik alagsorában üvegtechnikusok dolgoztak. Meg-megálltam bámulni, hogy a Bunsen-égők mögött ülve hogyan formálják gömbbé, különféle tekert idomokká a nyers üvegszálakat, csöveket. Nem tudom, hogy bírták ki a napi műszakokat a levegőtlenségben. Ugyanis erős butángázszag csapta meg minden alkalommal az orromat, mely a műhelyből kanyarodott az utcára.     
Betegségeink         
Valószínűleg érdemes megemlékezni azokról a betegségekről is, melyek a családot utolérték 1950 és 56 között. Apánk kigyógyult korábbi tbc-jéből, viszont makacs magas vérnyomással küszködött. A kor orvoslásának megfelelően felvágták egyik, majd másik oldalát meglehetősen hosszasan. Alighanem arra gondoltak az orvosok, hogy a tudattól független idegimpulzusok útját megszakítva visszafejlődik a magas tenzió. Tévedtek. Gondolom azért, mert az idegrendszer háló formájában működik, és minden módon továbbítódnak az igaz, vagy hamis információk az agyi vezérléshez. Akárhogy is volt, csak hosszas szenvedése állandósult, az okokat nem sikerült megfékezni.
Anyánk meg strúmás lett. Nehezen szedte a levegőt, a legcsekélyebb mozgásra kifulladt. Mentő szállította el, majd helyrejőve hazakerült. Közben minket, legalábbis részben, Margit nénjére bízott, hogy valaki felügyeljen ránk.
Ugyanő rövid ideig adminisztrációs munkát is végzett a Kacsa utcában Budán. Ennek az időszaknak vége szakadt egészen apánk haláláig, 1960-ig, amikortól nyugdíjaztatásáig 8 órás munkát végzett a Fiumei úti SZTK-ban.
Mi, gyerekek skarláttal kerültünk a Szent László Kórházba. Az öreg orvos végigoltogatta a járvány kicsi áldozatait. Oltás közben így fenyegetőzött: Ne nyavalyogj, mert kettőt kapsz!
Gyakorta nőtt rajtunk furunkulus. Gondolom a poros utca, a mezítlábazások, a sérülések mind melegágyai voltak annak, hogy ilyen tályogszerű fertőzés kialakuljon. Túléltük, miként a kanyarót és a bárányhimlőt is (szövődmények nélkül).