Mivé lettem avagy van-e a könyveknek hatalmuk?

Ezzel kezdődött minden (és ez ám a sajátom, nemcsak úgy netről leszedett. Hogy maradt meg, nem tudom.) Nem dicsekedhetek azzal, hogy már iskola előtt megtanultam olvasni, de amint ez sikerült, onnantól ez lett legkedvesebb, legfontosabb és legtöbb időt igénybe vevő elfoglaltságom, mindig és mindenhol. Az első komoly olvasmány, amire visszaemlékszem, természetesen, az Egri csillagok volt. Annyira magával ragadott, hogy heteken át őrt álltam apródként a szobaajtóban, édesapám készítette karddal.   Kerültek a kezembe mesekönyvek is, de például az Andersen és a Grimm-meséktől féltem, irtóztam, sose szerettem őket. Nagyon bele tudtam élni magamat abba, amit olvastam, véget nem érő történetek voltak, mert magamban folytattam őket. Szerettem a kalandos könyveket, a már említett Dékány-könyvek a kedvenceim voltak, és még sok kedves  könyvet tudnék fölsorolni, de ez a téma nem erről szól. A Világjárók sorozatot azért még mondom :)

Úgy alakult az életünk, hogy eléggé irányítás és felügyelet nélkül válogathattam össze az olvasmányaimat, sok könyvet jóval hamarabb vettem a kezembe, mintsem teljesen megértettem volna. Nem biztos, hogy baj volt, idővel kitisztultak bennem. Emlékszem arra, hogy Az ember tragédiáját a hetedikes tanévnyitóról hazajőve vettem le véletlenül a polcról, és egy heverésben, még aznap elolvastam. Passuth-tal azonban megjártam, később se tudtam megszeretni, mert korán nyúltam hozzá sajátos világához.

Gimnáziumi éveim alatt két ajándékot is kapott olvasói mivoltom. Az egyik ajándék az idő volt: négy éven át naponta 2x50 perc vonatozás (jó, néha reggel még gyorsan meg kellett tanulni valamit, vagy hazafelé olykor beszélgettünk, ökörködtünk, de leginkább olvastunk, olvastunk...), soha azóta annyi időm nem jutott erre. A másik, az igazi ajándék, nagyszerű magyartanárom volt, aki - észrevéve a fogékonyságot - odafigyelt rám, és nemcsak ajánlotta, de gyakran a szó fizikai értelmében is adta az olvasnivalót. Neki köszönhetem a versek szeretetét is, amely műfaj addig nem volt hangsúlyos számomra, jóval később pedig már szinte csak a versek maradtak.

Ugyanis nagyot ugrunk most: ahogy emberesedtem, és szaporodtak szakmáim és kötelezettségeim, a szépirodalom helyébe bekúszott a szakirodalom. Szakirodalomnak itt sokfélét nevezek, értem ezalatt a pénzügyi-gazdasági muszájokat, pedagógiát, a lelkiségi (vallásos) irodalmat, az idegenvezetéshez szükséges anyagokat, leírásokat és máig őrizve vezető helyét, a sütés-főzés tudományát :)
Mindezek mellett csak a versek jöhettek még szóba, pedig hol volt akkor még az internet!

Nem tudok magyarázatot adni rá, hogy miért távolodtam el az ún. szépirodalomtól, a regényektől, a mondanivalós könyvektől. Figyelemmel követem ugyan a kortárs irodalmat, de már nem ismerem. Megvenni nem akarom, el se férne, a könyvtárral örök haragot fogadtam, e-bookom nincs, nem is szeretnék, régi könyveket nem nagyon olvasok újra. Verseskötetet viszont bármikor szívesen leveszek a polcról.

Azért nem adom fel, leszek én egyszer még nyugdíjas! És akkor talán újra igazi könyvet fogok a kezembe. Mert van a könyveknek hatalmuk...